Simon Attila (szerk.): Esterházy János és a szlovenszkói Magyar Párt. Iratok a szlovákiai magyarok történetéhez (1938-1945) - Fontes Historiae Hungarorum 6. (Somorja, 2014)
Dokumentumok
Hogy egy-egy parlamenti felszólalásomban mégis rámutattam az itteni magyarság főbb panaszaira, azt tettem felelősségérzésem legteljesebb tudatában, mert nézetem szerint a konstruktív együttmunkálkodáshoz feltétlenül szükséges az, hogy legalább a törvényhozás tagjai a kormány iránt teljesen őszinték legyenek. A mostanáig elhangzott esetleges kritikám sohasem volt bántó élű. Nem akartam senkit megbántani, sem személyében, sem önérzetében, csak egyszerűen arra szorítkoztam, hogy az általam látott hibákat tárgyilagosan feltárjam a parlament előtt, már csak azért is, hogy a hibák és a sérelmek orvoslásával hozzájárulhassak a belső megbékélés és konszolidáció kiépítéséhez. (Hlas: Éljen a reciprocitás!) Sajnálattal kell konstatálnom azt, hogy ezen, részemről tanúsított magatartást, mely végeredményben a szlovákiai magyarság igazi hangulatát kell hogy visszatükrözze, nem értették meg. Sőt sokszor olyat próbáltak egyesek belemagyarázni egy-egy cselekedetembe, ami a valóságnak soha meg nem felelt. Nyíltan és bátran vallom a tételt, mely szerint nekünk, magyaroknak és szlovákoknak azt kell keresnünk, ami bennünket közelebb hoz, és nem azt, ami bennünket eltávolít. Nyugodt lelkiismerettel állok itt a szlovák parlament színe előtt, mert politikai pályafutásom kezdete óta a szlovákokkal való barátságot vallottam, szolgáltam és hirdettem. Igyekeztem a bécsi döntés után Magyarországra került szlovákok nyilvánvaló sérelmeit a legjobb tudásom szerint orvosoltatni gyakori intervencióimmal. (Vrava.) Tettem ezt minden feltűnés elkerülésével és nem azért, mintha ezzel politikai tőkét akartam volna magamnak kovácsolni, hanem a szlovákok iránt érzett teljesen spontán őszinte barátságból és igazságérzetemből. Amikor nem igazolt szlovák nemzetiségű vasutasok vagy más állami alkalmazottak, telepesek ügyében gyakran és sikerrel eljártam és erről soha senkinek említést nem tettem, ezt természetesnek véltem, mert emberi kötelességet teljesítek, amikor akár egyesek, akár többek érdekében járok interveniálni. Ma sem hoztam volna föl és nem említettem volna ezt meg, ha a közelmúltban Čarnogurský képviselőtársam és még egynéhány kollegája nem tartotta volna jónak, hogy interpelláljon a kormányhoz az én gyakori pesti utazásaim miatt, és amiatt, hogy a pesti rádióban 1939-ben is beszéltem a szlovákiai Magyar Házak mozgalmáról. Úgy látszik, Čarnogurský képviselő úr ezzel az interpellációval nem érte él azt a célját, amit akart, hanem talán zavarba hozta a válaszra illetékes minisztert, mert mai napig sem látom a kiosztott iratok között az interpelláció megválaszolását. Anélkül, hogy elébe akarnék vágni a kormány válaszának, az esetleg aggódó Čarnogurský képviselő úrnak és társainak egyet szeretnék mondani. Igenis járok Pestre. (Post Šalát: Ale nementorujte!) Akkor járok, amikor úgy érzem, hogy valami bajon segíteni kell. Elárulom azt is, hogy pesti utazásaim alkalmával feljárok a magyar miniszterelnök úrhoz és a külügyminiszter úrhoz is. Azt is megmondom, mert nem vagyok nagyképű, hogy az élőbb említett urakkal nem nagypolitikai kérdésekről beszélünk és nem tárgyaljuk azt, hogy miképpen foga háború után Európa térképe kialakulni, hanem igenis a nem igazolt szlovák vasutasok érdekében és hasonló ügyekben járok, és ha akadna valaki, aki szavaimat kétségbe meri vonni, írásbeli bizonyítékokat fogok bemutatni arról, hogy intervencióim folytán hány szlovák állami tisztviselő nyerte vissza kenyerét. (Vrava. Posl. Horák: Aktaszerűen!) Aki figyelmesen meghallgatta vagy elolvasta a Magyar Házakra vonatkozó akkor elmondott rádióbeszédemet, csak egyet olvashatott ki belőle, hogy a szürke számadatokon kívül, amelyben nyilvánosan nyugtáztam nem a kezeimhez, hanem a budapesti pénzintézethez befolyt összegek nagyságát, a magyarországi adakozóknak annyit mondtam, hogy a Magyar Ház fikciónak gyakorlati keresztülvitelére az időpont jelenleg nem alkalmas. (Posl. Šalát: Len postavte a my si ich zhabeme!) Bízom azonban abban, 129
