Popély Árpád: Iratok a csehszlovákiai magyarság 1948-1956 közötti történetéhez. II. Válogatás a prágai magyar követség és a pozsonyi magyar főkonzulátus magyar kisebbséggel kapcsolatos jelentéseiből - Fontes Historiae Hungarorum 5. (Somorja, 2014)
Dokumentumok
egyik főosztályának vezetőjével, aki ezt a beszélgetést kezdeményezte. Rajta kívül csak az új magyar referens, Čepičkáné asszony, Gottwald elnök lánya volt jelen, akinek azonban - tekintve, hogy a tárgyalás magyar nyelven folyt - csak passzív szerepe lehetett. Hajdú azzal kezdte a beszélgetést, hogy igen élesen kifakadt Csordás pozsonyi konzul tárgyalási modora ellen, különösen nehezményezte utóbbinak azt az Okálihoz intézett levelét, amelyben „azt inszinuálja”,431 hogy Vágsellyén terrorizálják a magyar nemzetiségű lakosságot. Erősen kifogásolja továbbá Csordásnak azt a Novomeskýhez intézett levelét is, amelyben a szlovákiai magyar iskolák ügyének intézését bírálja. Ez a levél - úgymond Hajdú - tartalmilag teljes mértékben ellenkezik a jegyzőkönyvekben lefektetett valósággal, és nem a magyar nemzetiségű lakosság, hanem csupán néhány kulák és kollaboráns véleményét fejezi ki. Mindezekért felveti azt a kérdést, nem tartja-e a magyar kormány időszerűnek Csordást leváltani és helyette megfelelő pártemberre bízni a pozsonyi magyar konzulátus vezetését. Arra a válaszomra, hogy ez a kívánságuk már régen teljesülhetett volna, ha nem késlekednének Vándor exequaturjának432 megadásával, azt felelte, hogy ez az ügy nem reá tartozik, és ettől függetlenül megismétli Csordásra vonatkozó kérdését. Válaszomban, melyben egész felfogásuknak abszurditására igyekeztem rámutatni, előhozakodott harmadik panaszával, melynek tárgya a prágai követségnek az a jegyzéke, amelyben figyelmezteti a Külügyminisztériumot arra a joghátrányra, mely a deportált magyarokat éri, ha nem hosszabbítják meg az állampolgári fogadalom letételére megállapított határidőt.433 Hajdú ezt is illetéktelen beavatkozásnak minősítette. Arra a kérdésemre, hogy voltaképpen hogyan képzeli el a prágai külügyminisztérium és a magyar követség közötti érintkezést az ő felfogásuk alapján, azt válaszolta, hogy kizárólag magyar ügyekkel és magyar állampolgárokat illető kérdésekben forduljunk a külügyminisztériumhoz, minden más kérdésben pedig a párthoz. Példaként a szovjet és a lengyel nagykövetségeket és azoknak a prágai külügyminisztériumhoz való viszonyát hozta fel. Ez a hasonlat nyilvánvalóan helytelen: a szovjet nagykövetségre való hivatkozása nem csak annak egészen sajátos helyzeténél, hanem annálfogva is, hogy nincs, és nem lehet semmi módunk annak megállapítására és ellenőrzésére, milyen kérdésekben fordul a szovjet nagykövetség a külügyminisztériumhoz. Ami pedig a lengyeleket illeti, úgy Olszewski nagykövet már hetekkel azelőtt oda nyilatkozott, hogy miután ő a Külügyminisztériumban semmiféle ügyben semmit sem tud elérni, szóba sem áll ott senkivel, hanem minden ügyét a párton keresztül intézi el. Persze volt Hajdúnak egy olyan érve, amely legalább is diskutálható, az ti., hogy a csehszlovák külügyminisztérium összetétele mellett előnyösebb, ha bizonyos magyar tárgyú kérdésekről nem készülnek akták, melyek tartalma óhatatlanul nagyobb nyilvánosságra kerül, mint amennyi a csehszlovák kormánynak kívánatos. A körülbelül egy óra hosszat tartó beszélgetés és a legbékésebb modorban és hangnemben folyt le és miután Hajdú nem volt rábírható, hogy arról valamilyen írásos feljegyzést vagy emlékeztetőt készítsen, azzal vettem búcsút, hogy azt szigorún kettőnk között 431 Azt sejteti 432 Működési engedélyének 433 Az utalás az 1949. február 11-én átadott jegyzékre vonatkozik, amely arra kérte a csehszlovák kormányt, hogy a február 14-i határidő helyett állapítson meg új határidőt az állampolgársági eskü letételére, mivel a Csehországból hazatérő magyarok otthon szeretnék letenni a fogadalmat. 138
