Popély Árpád (szerk.): Iratok a csehszlovákiai magyarság 1948-1956 közötti történetéhez. I. Válogatás a csehszlovák állami és pártszervek magyar kisebbséggel kapcsolatos dokumentumaiból - Fontes Historiae Hungarorum 4. (Somorja, 2008)

Bevezető

ságok magyarokkal történő kiegészítését, lehetővé tették a magyar nyelv használatát a hivatalos érintkezésben, a magyarlakta települések és a közintézmények kétnyelvű megjelölését, a magyar iskolahálózat bővítését, újabb magyar nyelvű sajtótermékek megjelentetését és magyar kulturális intézmények (mint például a komáromi Magyar Területi Színház) létrehozását. A határozatok azonban csupán korlátozottan valósultak meg, ráadásul mivel általában titkosnak minősítették őket és nem hozták nyilvánosságra, a pártállam korlátái között ellenőrzésükre sem kerülhetett sor.

Már 1948 végén ismét lehetővé tették a magyarok felvételét a kommunista pártba, s az ötvenes évek első felében többen, mint például Major István, Fábry István, Lőrincz Gyula, Furinda Rudolf és Dénes Ferenc az SZLKP, illetve a CSKP Központi Bizottságába is bekerültek. Az 1954. májusi nemzeti bizottsági, majd az 1954. novemberi parlamenti választások alkalmával először járulhattak magyarok is az urnákhoz, s kaptak helyet magyarok is a prágai Nemzetgyűlésben és a pozsonyi Szlovák Nemzeti Tanácsban, amely Dénes Ferenc személyében magyar alelnököt is kapott.

A magyarsággal szembeni diszkriminatív politika enyhülésére az 1950-es évek elején kedvező feltételeket teremtett a prágai centralizmus erősödése és az ún. szlovák burzsoá nacionalizmus elleni kampány, amely a korábbi magyarellenes intézkedések végrehajtásában is jelentős szerepet vállalt szlovák politikusok (Gustáv Husák és társai) félreállításához, majd 1954. évi elítéléséhez vezetett. A szlovák burzsoá nacionalizmus elleni kampánnyal párhuzamosan ugyanakkor kezdetét vette az ún. magyar burzsoá nacionalizmus elleni harc és a burzsoá nacionalista „csökevények” hordozóinak a magyar kisebbség soraiban való keresése és megbélyegzése is.

Az 1956-os magyar forradalom a csehszlovákiai magyarság körében nem váltott ki szervezett megmozdulást. A magyar lakosság fokozott érdeklődéssel figyelte ugyan a magyarországi eseményeket, rokonszenve azonban csupán elszigetelt szimpátia-megnyilvánulásokra korlátozódhatott. Elevenen élt még emlékezetében a második világháború utáni üldöztetésének emléke, így nem merte vállalni, hogy a forradalom melletti kiállásáért esetleg ismét rásüssék a kollektív bűnösség vádját. Amint arra a dokumentumkötet utolsó iratai is utalnak, tartózkodó magatartását a pártvezetés ki is aknázta, s a „csehszlovák szocialista hazafiság” megnyilvánulásának hirdette.

31