Popély Árpád: 1968 és a csehszlovákiai magyarság - Fontes Historiae Hungarorum 3. (Somorja, 2008)
A csehszlovákiai magyarság a reformfolyamatban és a normalizáció első éveiben (Eseménytörténeti összefoglalás)
sen akkor, ha ennek a demokráciának „szocialista” az állandó jelzője! S még valamit: az elszigetelődés ellen csak kölcsönösen lehetséges küzdeni, mégpedig úgy, hogy mindkét nép fiai és leányai tanulják meg kölcsönösen egymás nyelvét, ismerjék meg egymás kultúráját, múltját és jelenét! Mi, ebben a tekintetben igen jelentős eredménynyel dicsekedhetünk - a viszonzás azonban még mindig késik. Ezek után azon sem csodálkozunk, hogy a területi átszervezéssel kapcsolatban arra inti a nemzet188 itt élő fiait: vigyázzanak, nehogy elnyomják avagy megfosszák őket egyenjogúságuktól; nehogy a „hivatalossá váló magyar nyelv" (a szerző szavai) megtanulására, gyerekeik magyar nyelven történő oktatására és elmagyarosftására kényszerüljenek; hogy a nemzet, az ország szuverenitását reális veszély fenyegeti. No meg azon sem, hogy szerinte a rimaszombati boltokban és hivatalokban nem beszélnek szlovákul... Mindez inkább fordítva igaz. Olšinský, enyhén szólva szé!malomharcot vív: nincs rá ugyanis precedens, hogy a történelem folyamán egy köztársasági államformában a nemzeti kisebbség elnyomta volna a nemzetet. - A rimaszombati viszonyokat nem ismerjük, de Dunaszerdahelyen e tekintetben a helyzet a következő (hadd álljon itt a kerületi pártkonferencián elhangzott adat): a járás magyar lakossága 87 százalék, a járási és egyéb hivatalokban való képviseletük azonban csak 20 százalék; a rimaszombati arány minden bizonnyal még ennél is kirívóbb. Ma, amikor a hazai magyar kommunisták (akiket 1946-ban189 kizártak a pártból, csak azért, mert magyarok voltak) egy emberként támogatják a CSKP demokratizálódási-megújhodási törekvéseit, s nyoma sincs bennük a bosszú-, a revánsvágynak - ugyanakkor Olšinský arra buzdít, hogy a múltat mindkét nép vésse jól emlékezetébe, mégpedig azért, mert „a szlovák nemzetnek a saját egzisztenciájáért vívott ezeréves harcát a magyar többséggel szemben nem homályosítja el még a baráti magyar állam húszéves léte sem... főként azért nem, mert vannak frissebb tapasztalatok is... 1956-ból, amikor is Magyarországon.....lábra kaptak olyan hangok - s ezt a hazai magyarok némelyike is támogatta -, melyek követelték, hogy Dél-Szlovákiát csatolják Magyarországhoz”. Ami azt az ezeréves elnyomást, létért való küzdelmet illeti: aligha képzelhető el, hogy az aránylag nem túl nagy létszámú kisebbség túlélte volna az ezeréves elnyomást; márpedig túlélte. De ha valóban így lett volna is, még akkor sem illik állandóan a fejünkhöz vagdosni fenyíték gyanánt, mert mi nem Werbőczy190 jogutódjai, hanem Dózsa György unokái vagyunk. Az az igazság azonban - s ezt Olšinskýnak is illenék tudnia - hogy nemzeti-nemzetiségi elnyomásról csak az újkori nemzeti államok kialakulása óta beszélhetünk, s ez nálunk csak a 19. század elején kezdődik. Ismeretes, hogy a korábban uralkodó állameszme, a „hungarus patriotizmus”,191 nem ismer nemzetiségi differenciációt. - Annyiszor és oly fontos fórumokon hallottunk eddig a hazai magyarságnak az 56-os magyarországi eseményeket egyöntetűen elítélő magatartásáról, hogy minden további magyarázat már csak ismétlést jelentene. Nem tartjuk kizártnak, hogy esetleg előfordul188 Értsd: a szlovák nemzet. 189 Helyesen: 1945-ben. Az SZLKP KB 1945. április 13-án határozott arról, hogy beszünteti a magyarok (és németek) párttagságát és pártba való felvételét. Magyarok ezt követően - kevés kivételtől eltekintve - csak 1948-tól léphettek be újra a kommunista pártba. 190 Werbőczy Istvánról, a magyarországi jobbágyok röghöz kötését kimondó Tripartitum összeállítójáról van szó. 191 magyar hazafiság. 122
