Popély Árpád: 1968 és a csehszlovákiai magyarság - Fontes Historiae Hungarorum 3. (Somorja, 2008)
A csehszlovákiai magyarság a reformfolyamatban és a normalizáció első éveiben (Eseménytörténeti összefoglalás)
re találtunk, sőt a szerkesztőségekben való kilincselés is meddőnek bizonyult, eladdig, amíg március közepe után be nem következett a fordulat. Ekkor ugyanis, mint tudjuk, megjelent az Új Szóban a CSEMADOK KB állásfoglalása, azaz javaslata a nemzetiségi kérdés megoldására. Jóllehet egyetlen szlovák napi- és hetilap sem tartotta közlésre méltónak, mégis a magyar kérdés egy csapásra publicitást nyert. De milyen publicitást? Milyen impulzus révén és milyen szándékkal? Egy biztos: a szlovák lapok (Ľud, Roľnícke noviny, Práca, Predvoj, Kultúrny život stb.) és munkatársainjajk vitamódszere a legcsekélyebb újságírói etikát is nélkülözi, hiszen olyan dokumentumokat interpretál - vagy inkább vagdalózik ellene, szubjektiven magyarázza, tehát elferdíti -, melyejkejt olvasói nem ismernek s nem is ismerhetnek. Az efféle újságírói attitűdnek, mondanunk sem kell, semmi köze a demokratizációhoz, mert éppen a legfontosabbtól fosztja meg a közönséget: az önálló gondolkodástól s a szabad véleménynyilvánítástól, ahelyett, hogy minden lehetséges eszközével erre nevelné és szoktatná. - Hogy ez a magatartás milyen szándékot, céltudatosságot hordoz magában, igazán nem nehéz kitalálnunk, még akkor sem, ha rejtve lenne, csakhogy nagyon is szókimondóan, fenyítő hangsúllyal tudtunkra adatik. Valahogy így: követelésetek túlzott, asztalt csapkodó, irreális, jogtalan; szószólóitok, a CSEMADOK funkcionáriusai: nacionalisták, soviniszták, revansiszták.184 A cél, a törekvés - melyet korántsem akarunk a szlovák nemzettel azonosítani - tehát nem más, mint az, hogy „megfelelő” légkört, hangulatot teremtsenek az SZLKP most készülő akcióprogramjához, a föderációs államrendelkezéshez, hogy megkíséreljék befolyásolni az illetékes hatóságokat és felelős funkcionáriusokat, akiken követeléseink gyakorlati realizálása múlik. Észrevételünket meggyőzően igazolja az a tény, hogy a CSKP akcióprogramjának közzététele óta a sajtóban egyre fokozottabb méreteket ölt a magyar kisebbség ellen tudatosan szervezett rosszindulatú sajtókampány; különféle „teóriák” ütik fel a fejüket (mint pl. a reciprocitás), sőt a cikkek hangneme is agresszívebb lett. Az alábbiakban a Kultúrny život két utolsó számának (15., 16. sz.) egy-egy cikkére szeretnénk reagálni (R. Olšinský: Maďari kontra Slováci? - M. Gáfrik: My, podnájomníci vo vlastnej krajine).185 Vitatható persze, hogy vajon érdemes-e vitába bocsátkozni a szóban forgó írásokkal, melyektől mi sem áll távolabb, mint a józan tárgyilagosság, hangvételük enyhén szólva elfogult és inkorrekt, vagyis nélkülözi a polémia, a dialógus létrejöttének feltételeit. Sőt, hajánál fogva előráncigált, valótlan ítéletek egész sorával az egyenetlenség magját igyekeznek elhinteni az olvasók körében, ami a szó szoros értelmében: visszaélés a becsületes olvasók tájékozatlanságával. Mégis, úgy véljük, nem szabad róluk hallgatnunk, mert a hallgatás könnyen a belenyugvás, a meghátrálás látszatát keltené, s ez hamarosan megbosszulná magát. Nézzük meg tehát közelebbről a fent említett írásokat. Az előbbiben (Maďari kontra Slováci?) a szerző két CSEMADOK-dokumentumot - a Központi Bizottság és a Galántai Járási Bizottság rezolúcióját - taglalva, azokat csaknem teljesen elmarasztalva, jogosságukat megkérdőjelezve fejti ki álláspontját a magyar kisebbség megújhodási törekvéseiről. Sajnos, nem foglalkozik velük érdemben, csupán ürügyül használja saját reflexiói közlésére. így aztán nem csoda, oly eredményekre, következtetésre jut, melyek nem184 Helyesen: revansisták. 185 Lásd a 16. és 17. sz. dokumentumot. 120