Popély Árpád: 1968 és a csehszlovákiai magyarság - Fontes Historiae Hungarorum 3. (Somorja, 2008)
A csehszlovákiai magyarság a reformfolyamatban és a normalizáció első éveiben (Eseménytörténeti összefoglalás)
toloncolásának elve volt érvényben teljes vagyonelkobzással párosítva. Ilyen értelmű jegyzéket terjesztettek az állam vezetői a potsdami konferencia elé. A kérdés most az, hogy miért nincs sem Okálinak, sem a hasonló utakon járó történetíróknak bátorságuk ezt végre a szlovák népnek megmondani? Okáli figyelmeztet Sztálin és Molotov szerepére a magyar kisebbség kitoloncolásának kérdésében, feltételezve, hogy a „nagyágyúk” bevezetése után már végleg nem mer mukkanni senki. Ha Okáli nem tudná, több dokumentumgyűjtemény bizonyítja nyilvánosan Sztálin és Molotov kitoloncolásos álláspontját a szlovákiai magyar kérdésben, ami ma senkit sem lep meg, hiszen ismeretesek Sztálin módszerei a nemzetiségi kérdések megoldását illetőleg a két háború között. Ügyetlenségnek kell tekinteni Okáli idézetét V. Širokýtól, melyben ismerteti, hogy „népünk már a nemzeti felszabadító mozgalom idején követelte, hogy a németeket és a magyarokat toloncolják ki a köztársaságból”. Ügyetlenség azért, mert a történetírás mindeddig makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy a magyarellenes kitoloncolásos terveket Beneš importálta Londonból a háború után. Daniel Okáli azért sorolja fel a Kassai Program „bűnöseit”, hogy a történelmi nevek bemutatásával az embertelenségek tényéből délibábot varázsoljon. Ehhez körmönfont elkenéssel segíti hozzá az olvasóit: „Minden akció, főleg a lakosságcsere békés úton volt hivatva ezt a központi kérdést megoldani.” A bátorság újra elfogyott, kenetteljesen békés útról beszél, kizárólag lakosságcserét emleget, de hallgat a vagyonfosztás, általános kitoloncolás tervéről. Daniel Okáli a múlt és a régmúlt idők magyar uralkodó osztályának tévedéseiből, hibáiból, bűneiből általános magyar elvetemültséget és Európa-ellenes megátalkodottságot farag. Igazáról makacs következetességgel akarja meggyőzni olvasóit, de kifogy a bátorsága, amikor saját nemzetéhez kellene őszintén szólnia, eltompul az emlékezete, amikor ismertetnie kellene annak a diplomáciai jegyzéknek a szövegét, melyben a köztársaság akkori irányítói félmillió magyar (a kitelepítési hivatal 1945-ben 511 563 személyt vett nyilvántartásba) kitoloncolásának engedélyezését kérték a győztes hatalmaktól. Pedig erről a jegyzékről is meg lehetett volna emlékezni a Pravda 1945. augusztus 5-i száma alapján. Siet áttérni a későbbi „lakosságcserés" huzavonára, nem akarva kínos meglepetéssel szolgálni a mai fiatal szlovák nemzedéknek, mely a történelemkönyvek alapján a háború utáni politikában ma már csak önkéntes lakóhelycserét lát. Okáli bagatellizálja a csehországi tömegdeportálást, mint mondja, a „munkaszolgálati toborzást” elfedve, hogy az eljárás lényege nemcsak a lakóhelyről való kiüldözés volt, hanem a vagyonelkobzás is bírói ítélet nélkül és kormányrendelet ellenére. A nyílt és máig jóvá nem tett tömeges törvénysértést Daniel Okáli „szükségmegoldásnak” becézi, amit - szerinte - a lakosságcsere-egyezmény végrehajtásának magyar részről történő halogatása tett indokolttá. Harci riadójának legelképesztőbb kitétele: „Csehek és szlovákok százezreinek kiűzése Dél-Szlovákiából”. Javaslom Daniel Okálinak, olvassa el újból azt a levelet, melyet 1946. október 1-i keltezéssel kapott dr. Pavol Horváthtól, a Zprávy Štatistického úradu177 szerkesztőjétől (közzétéve a lap ugyanezen keltezésű számában), mint a cseh177 A lap - pontos címe: Zprávy Štátneho plánovacieho a štatistického úradu - a szlovák Állami Terv- és Statisztikai Hivatal közlönye volt. 116
