Molnár Imre (szerk.): "Gyűlölködés helyett összefogás"Adalékok a két világháború közti csehszlovákiai magyar értelmiségi és diákmozgalmak történetéhez - Elbeszélt történelem 5. (Somorja, 2016)
Gyűlölet helyett megértéssel. Interjú Dobossy Lászlóval
Professzor úr, arra kérem, tekintsük át együtt az Ön életútját, ami majdnem egyezik ennek a századnak a történelmével. Mondja el, mire emlékszik vissza gyermekkorából, milyen volt az életút kezdete emlékei szerint. Ha megengeded, bevezetésül néhány szót mondanék a szüléimről. De csak olyasmit, aminek nem annyira családi vonatkozásai, mint inkább szinte - nagy szót használva - történelmi tanulságai vannak. Apám, Dobossy Imre, egy kisgazda családnak volt az ötödik, vagyis legfiatalabb tagja. Amikor mi gyerekek voltunk, szívesen hallgattuk apám visszaemlékezését arra, hogy amikor ő a múlt század ’80-as éveiben körülbelül tíz-egynéhány éves gyerek volt, minden nyáron szekérre rakták őt és holmiját, valamint annak a színtiszta magyar falunak, Tallósnak, amely az öreg Duna folyása mellett van, néhány hasonló korú gyerekét, és szekéren elvitték őket a Pozsony fölött lévő Svätý Jur, azaz Szentgyörgy nevű szlovák községbe, ahogy akkor mondták, tót szóra. Más szóval ők meg az onnan jövő gyerekek, cseregyerekek voltak. Én, főleg újabban, megpróbáltam ennek a bizonyos cseregyerekmozgalomnak a történetét valamiképpen kinyomozni, sajnos eredménytelenül, mert csak arra találtam nyomokat itt-ott, főleg az Ethnographia című folyóiratban, hogy volt ilyen cseregyerek-akció, de az elsősorban magyar-német vonatkozásban. De erre, amit - mondom - az apám példája tanúsít, nem volt adalék sehol. Márpedig ez a múlt század ’80-as éveiben történt, amikor bizony nagyon erős volt már a nemzetiségi viszály. Ez az első mozzanat, amelyet az apám életéből föl akartam idézni. A második mozzanat, hogy amikor az apám legénysorba került, behívták őt katonának, és három évig szolgált a hidászoknál, mégpedig az úgynevezett közös hadseregben, ahol a szolgálati nyelv a német volt. így az apám az előzőleg szerzett szlovák nyelvi ismereteit kiegészíthette ezekkel az így megszerzett német nyelvi ismereteivel. Úgy látszik, derék katona lehetett, mert altiszti rangot szerzett, és otthon a családban, mikor mi gyerekek voltunk, elég gyakran mesélte, hogy a millennium idején, amikor a király Magyarországon tartózkodott, akkor ő is tagja volt a díszőrségnek, amely a Várban a királyt őrizte, vagy kísérte. De nem ez a lényeg, hanem az, hogy ezt a bizonyos millenniumi esztendőt követően elérte katonai szolgálatának végét, és ekkor beidézték őt a személyzeti osztályra, ahol a jó katonai szolgálatának mintegy elismeréseként, megkérdezték tőle, hogy leszerelés után lenne-e kedve valamiféle állami szolgálatba lépni. Három lehetőséget kínáltak: az egyik volt maga a hadsereg, a másik a csendőrség, a harmadik pedig a vasút. Nos, az apám ezt a harmadikat választotta, vagyis vasutas lett. Most ezt nem részletezem, tanfolyamokon vett részt, ahol az alapismereteket kellett elsajátítania, ugyanis ő a vasútnál is úgynevezett altiszti minőségben dolgozott. Bekötő vasutaknál, úgynevezett vicinális vonalakon volt állomásvezető, ahol - legalábbis az én emlékezetem szerint - egyedül teljesített szolgálatot, ahol soha nem a személyforgalom volt fontos, hanem az áruszállítás. Apám első állomáshelye a Pozsony és Komárom közt közlekedő csallóközi vasútvonal diósförgepatonyi állomása volt. Itt született a két legidősebb testvérem, nővérem és bátyám. Innen, mivel - ahogy előbb említettem - tudott szlovákul, áthelyezték őt egy hasonló, akkor épült szárnyvonalra, Trencsén fölé, Soblahov községbe. Ott született a fiatalabbik bátyám. Apám jól érezte ott magát, később is szívesen mondogatott különféle történeteket, amelyekkel most nem akarlak untatni, hanem az anyám, szegény, igencsak el volt veszve, mert senkivel nem tudott beszélni. Ugyanis Soblahov tiszta szlovák község volt. Senkivel nem tudott érintkezni.
