Molnár Imre (szerk.): "Gyűlölködés helyett összefogás"Adalékok a két világháború közti csehszlovákiai magyar értelmiségi és diákmozgalmak történetéhez - Elbeszélt történelem 5. (Somorja, 2016)
Losoncról indulva. Interjú Vígh Károllyal
VÍGH KÁROLY 258 tén az intézetnek lehetett sok tekintetben köszönni, de ugyanakkor a fennálló törvényeknek is, hogy nem kellett tovább katonai szolgálatot ellátnunk, mert özvegy édesanyámat tartottam el. És emiatt aztán leszereltem 1943 augusztusában és visszakerültem az intézetbe, ami akkor nagyon érdekes fejlemények elé nézett. Az intézet tulajdonképpen a szellemi, politikai ellenállási mozgalom része volt. Ebben az intézetben jöttek össze többek között Boldizsár Ivántól kezdve sorolhatnám ki mindenki, Kosáry égisze alatt, és jómagam is akkor már tagja voltam a Teleki Pál Munkaközösségnek, amelynek jórészt kisgazdapárti vezetői voltak. Csicsery-Rónay István volt ennek a vezetője, aki a Kisgazdapárt külügyi intézetének volt az irányítója, de ott volt Göncz Árpád is abban az időben, mint közkatona, mert fiatalabb volt, mint mi, és Saláta Kálmán, Jaczkó, többen, Hám Tibor elsősorban, aki a Teleki Pál Munkaközösségnek volt a vezetője. Úgyhogy mi a szellemi, politikai ellenállási mozgalomban is részt vettünk, mint az intézet számos más tagja, olyannyira, hogy példának okáért Kosáry De Gaulle-tól, De Gaulle tábornoktól '45 után magas érdemrendet kapott, mert mi bújtattunk ott el egy francia történészt és bújtattunk egy lengyelt is. Úgyhogy ilyen politikai vonatkozású dolgokra is emlékezni kell, sőt, olyan iratokat juttattunk el az intézetből a magyar szellemi élet kiválóságaihoz, hogy az mentesítette őket a katonai szolgálattól. Csak egy nevet említek, akinek a neve eléggé ismert, Király István. Király Istvánhoz én magam vittem el azt az iratot, aminek az alapján neki nem kellett katonai szolgálatot teljesítenie. De máshoz, másokhoz is vittem ilyet, de nemcsak én, hanem más is, úgyhogy be voltunk fogva ebbe az ellenállási mozgalomba. Ez nagyon sokat jelentett számunkra. Most francia orientációjú volt ez az intézet. Ezt a Rákosi-időszakban nagyon rossz néven vették. ’44-ben a következő történt: Hóman Bálint volt az intézetnek az elnöke, az egész intézeté, mert nem csak történettudományi intézet volt ott, államtudományi intézet és nyelvtudományi intézet is. A Nemzeti Múzeumnak is Hóman Bálint volt az elnöke és ennek a Teleki Intézetnek is Hóman Bálint volt az elnöke. Na, most amikor az ostrom kezdődött, ugye akkor kaptunk értesítést arról, hogy egy módon nem kell igény, nem kell bevonulnunk, bármennyire is a nyilas plakátok szerint be kellett vonulni mindenkinek és semmiféle mentség nincs. Hóman Bálintnak volt egy olyan plecsnivel ellátott levele, amely szerint ha az intézetben teljesítünk szolgálatot, akkor nem kell katonai szolgálatot teljesíteni. Most ez azt jelentette mindenki számára, az én számomra is, hogy bármennyire is ugye ’44 novemberében már a fiam megszületett, hogy Budáról nekem az ostrom alatt be kell vonulnom Pestre, az intézetbe, ha nem akarok nyilas katona lenni. Hát én nem akartam persze. És a többiek sem akartak. És ott találkoztunk az intézetben, ott bújtattuk Ortutay Gyulát is, akinek a felesége zsidó származású volt és a szomszédos katolikus szerv, a katolikus egyháznak volt ott egy háza, ott volt elbújtatva. És neki nagyon jól jött, hogy ott bújtattuk. Ortutay közel volt, 5-10 percnyire a feleségétől. Szóval ilyen dolgokra is sor került. Az ostromot ott vészeltük át, és mivel a szlovák mellett egy kicsit az orosszal is foglalkoztam, én lettem a tolmács '45 után, amikor az oroszok jöttek. Hát, nem volt kellemes dolog. Tisztán tudománnyal foglalkoztak, vagy a politika is igényt tartott munkájukra? Hát, a politika erre nem tartott igényt, azt úgy mellékesen csináltuk, amit csináltunk ugye. Mondhatnám azt, hogy ez a Teleki Pál Munkaközösség tervbe vette a Gömbös-szobor felrobbantását, és egy nap hiányzott ahhoz, hogy mi robbantsuk föl, és ne akik felrobbantották. Nem volt meg az összhang közöttünk, de hát az
