Molnár Imre (szerk.): "Gyűlölködés helyett összefogás"Adalékok a két világháború közti csehszlovákiai magyar értelmiségi és diákmozgalmak történetéhez - Elbeszélt történelem 5. (Somorja, 2016)
Komáromból Kaliforniába. Interjú Hites Kristóffal
HITES KRISTÓF 224 azután, hogy számos családot így is átkergettek minden szó nélkül azonnal Magyarországra, az anyaországba. Ez volt az első érvágás, aztán jött a második, a lakosságcsere. Alkudozás, az is olyan körülmények között, hogy a szlovákok mehettek szabadon, csinálhatták a szabadpropagandát, de Magyarországról nem jöhetett át senki, hogy befolyásolja a felvidéki magyarokat, hogy ne menjenek bele. Nekünk nem volt választásunk, át kellett adni annyi magyar felvidékit, amennyi szlovák fog jelentkezni Magyarországról. Hát, ez is csődöt mondott, mert ők vártak legalább kétszázezer embert Magyarországról, és nem tudom pontosan, mennyi idejük volt, de majdnem egy esztendejük volt a propagandára, és abban a nyomorúságos helyzetben mindössze körülbelül hetvenezren jelentkeztek, s azok közül körülbelül hatvanezerjött át. És köztük is volt legalább tíz-húsz ezer magyar, aki szlovák származású, de már nem is tudott szlovákul. Én beszéltem olyan áttelepítettekkel, akik már nem beszéltek szlovákul. A felvidéki magyarság hogyan fogadta ezeket a csapásokat? Először reménykedtek, hogy ez így nem mehet tovább, s majd a végső béketárgyalások véget vetnek ennek a helyzetnek, s valami tisztességes megegyezés születik, legalább a régi csehszlovákiai helyzetet visszaállítják, de sokan feladták és önként mentek át. Jelentkeztek, hogy készek az áttelepítésre. Noha őket aztán azon nyomorult szlovákok helyébe rakták, akik át akartak jönni a jobb életbe, Csehszlovákiába - a gazdag magyarok vagyonába. És hát aztán jött a harmadik, a legravaszabb, a legembertelenebb csapás, a reszlovakizáció. Ennek is mennyi egyéni tragédiája volt, leírhatatlan belső küzdelmek, hogy a reszlovakizálás csak névleges lesz. Az én családomból, a családi környezetemből a nővérem magyar volt, a férje pedig szlovák, gútai jegyző volt, aztán kinevezték a magyar uralom alatt felsőgallai jegyzővé. Őt soha nem kényszerítették, soha nem hányták fel neki, hogy szlovák származású, előléptették. Magyarbarát szlovák volt szíwel-lélekkel, de soha nem tagadta meg szlovákságát és vallotta szlovákságát. Amikor szegény nővérem is átesett ezen a lelki krízisen, hogy ott volt neki öt gyerek, nem akart átmenni, ott akart maradni, mérlegelte, hogy reszlovakizáljon-e vagy sem. Azt mondta neki a szlovák férje, hogy együtt éltünk, mint magyar nőt vettelek el, engem ez alatt az idő alatt a magyarok sohasem bántottak a szlovákságomért, előléptettek, ha te reszlovakizálsz, én elválok tőled... Nagyon szép történet. És az öt gyerek magyar ma is, mind Szlovákiában él. Az egyik Brünnbe jár orvosira, a másik a komáromi kórháznak az igazgatója, most találkozunk, mert minden évben van egy családi találkozónk. Hát azok olyan magyarok és nem mondom, hogy gyűlölik a fajtájukat, de fáj nekik, hogy így bánnak a magyarokkal, fáj, amikor ezeréves elnyomásról beszélnek. A közös történelemben azért nem volt példája annak az elnyomásnak, amit ők csináltak velünk 1945 után, és ma is. Na, most visszatérve Komáromba, ahol akkor nagyban folyt a csempészés. Magyarországon nyomorúságos viszonyok voltak, a csehek megkaptak minden UNRRA-kedvezményt, ez volt az UNRRA-világ, ahol volt élelmiszer, cigaretta, ital stb. és folyt nagyban a csempészés. így kötöttük meg az egyezséget a csempészekkel, és vittek át bennünket és a gyerekeket vizsgázni Magyarországra. És itt, „Magyar-Komáromban” kapták a bizonyítványaikat, amivel aztán mentek tovább a magyarországi egyetemekre. Hát, ezek voltak a nehéz idők. Én most visszaemlékezve sokszor
