Molnár Imre (szerk.): "Gyűlölködés helyett összefogás"Adalékok a két világháború közti csehszlovákiai magyar értelmiségi és diákmozgalmak történetéhez - Elbeszélt történelem 5. (Somorja, 2016)
A keresztutat vállalni kell. Interjú Sinkó Ferenccel
És hogyan viszonyultatok a magyarországi magyarsághoz? Beszéltem már arról, hogy a húszas években Csehszlovákiában érettségizett magyar fiatalok, szemben az előbbi nemzedékekkel, nem igyekeztek a magyarországi egyetemekre. A Scherer Lajos, Hornyák Odiló, Horváth István, Mrenna József, Krammer Jenő s a fiatalabb tanári nemzedék keze alól kikerült fiatalok már otthon akartak maradni, tanulni, dolgozni. Annál is inkább, mert Csehszlovákiában nem ismerték el a magyarországi főiskolai végzettséget. Aki otthon el akart helyezkedni, de mondjuk Budapesten szerzett orvosi vagy akármilyen más diplomát, annak otthon, Csehszlovákiában mindent meg kellett ismételnie, Prágában vagy valamilyen más csehszlovák egyetemi városban nosztrifikáltatnia kellett a papírjait. Hát ennek következtében egyre többen mentek fel a cseh egyetemi városokba, és ott kezdték el a tanulmányaikat. Azaz a fiatalság egyre inkább szembefordult az idősebb nemzedékekkel. S történt mindez nemcsak a Sarló, nemcsak Balogh Edgár dinamikus és rohanó tempójának a hatása alatt, aki futását a Szent György Körben kezdte s a Kommunista Pártban fejezte be, de mi magunk, az ifjú katolikus tábor képviselői is szembefordultunk a régi nemzedékekkel. Pfeiffer ezeket az idősebb nemzedékeket úgy szokta nevezni, hogy ezek azok az öreg urak, akik az Andrássy kávéházban (Kassán vagyunk, ugye!), kezükben stopperórával várják Horthyt, hogy fehér lován bevonuljon a városba. Pfeiffer és mi, fiatalok azon az állásponton voltunk, hogy a visszacsatolás egyrészt nagyon bizonytalan és távoli, másrészt pedig az is vonzott bennünket, hogy egy új, másfajta kultúrával megismerkedjünk. Ráadásul azt is tudtuk, hogy ha visszakerülünk az anyaországhoz, akkor az nem megy egyfajta szociális forradalom kirobbantása nélkül. Persze nem szovjet szabású forradalomra gondoltunk, hanem egy sajátos, szociális indítékú magyar forradalomra. Úgyhogy mikor valóban visszakerültünk a magyar nemzettesthez, megkezdtük ennek a majdani változásnak az előkészítését. Az anyaországiakat csak anyásoknak neveztük, s ebben a kifejezésben volt egy adag megvetés is. Az anyások meg Masaryk-fiókáknak, a csehszlovák demokrácia fertőzöttjeinek hívtak bennünket. Mi már ugyanis kezdettől fogva lenéztük a magyarországi vezető osztályt, különösen a dzsentrit, ez a kifejezés a mi szemünkben egyenlő volt az ostobasággal, az embertelenséggel. Pedig köztünk is voltak dzsentrik. Ha úgy vesszük, dzsentri volt maga Balogh Edgár is, bár eredetileg Keszler Edgárnak hívták. De az apja a monarchia katonatisztje volt, tehát úr. Maga Edgár persze mindig megbotránkozott rajta, ha az eredeti nevét említettük. Dzsentri volt Rády Elemér is, a katolikus fiatalok vezetője, s az volt Baráth László is. Szóval szembenállásunk az anyásokkal később még csak fokozódott. Az Akadémia utcában volt a felvidéki pártok irodája, az ún. felvidéki minisztérium. Jaross Andor ott kezdte az ideáti működését. Egy alkalommal összegyűltünk ott néhányan, fiatalok, a két Dobossy (Laci és Imre), Kovács Endre meg mások. Egyszer csak megjelenik közöttünk Brogyányi Kálmán. Ő is a Sarlóból indult, de később nem a kommunisták felé tájékozódott, hanem a szélsőjobboldal felé, szóval nyilas szimpatizáns lett. De akkor még nem volt az. Művészettörténész volt. Megírta a felvidéki képzőművészet kitűnő kézikönyvét. Bejön, megszemlél bennünket, s azt mondja a maga tyutyma módján (félig süket volt ugyanis, s a süketeknek van egy sajátos suttogó torokhangjuk), szóval azt mondja: tudjátok, mi felvidéki fiatalok most, itt egy olyan közegbe kerültünk, amelyben a közlekedéshez nincsenek végtagjaink. Hát ez volt a helyzet, mindenkinek az volt az érzése, hogy az itteni társadalmi viszonyokkal, hangulattal, légkörrel, gondolkodásmóddal szemben állunk ugyan, de tehetetlenek vagyunk, mert nincsenek megfelelő eszközeink. 173 SINKÓ FERENC
