Molnár Imre (szerk.): "Gyűlölködés helyett összefogás"Adalékok a két világháború közti csehszlovákiai magyar értelmiségi és diákmozgalmak történetéhez - Elbeszélt történelem 5. (Somorja, 2016)
Az első kisebbségszociológiai felmérések. Interjú Varga Imrével
tudom még, mi minden. Szóval mindenki kivetkőzött a maga nyomorult egyszerű csallóközi paraszti mivoltából és mindenki meggazdagodott. Igaz, hogy Aranyosi Árpád égisze alatt a Nagylúcsi JRD lett Szlovákia legjobb JRD-je, nem tudom, olyasvalamit termeltek, amit Pozsonyban jól el tudtak adni. És mindenki gazdag ember lett. Ez az Aranyosi Árpád érdeme, tehát ilyen példa is van. Imre bácsi szerint a szlovákiai magyarság megmaradásának mik a feltételei? Hát lenne legalul az óvoda, magyar óvodák, magyar óvónők, magyar óvónőképzők. Ez volna az egyik kulcsa, hogy megmaradjon, mert azt látom, hogy Dunaszerdahelyen is, meg Komáromban is, meg máshol a gyereket, akiket már az óvodában szlovákul tanítanak vagy szlovák óvodába járnak, azok később nagyon hamar elveszítik aztán az öntudatukat. Érdekes, hogy a mai kisebbségi sorsban a nyelvhasználat mennyire meghatározója a nemzetiségi hovatartozásnak. Nem tudok feleletet adni arra, hogy mi például megtanultunk szlovákul vagy csehül, vagy akármilyen nyelvet, és egyáltalán nem érintette a nemzeti hovatartozásunkat, magatartásunkat, egyáltalán szóba sem került az, hogy azért mert én csehül beszéltem, valamilyen hézag támadna az én magyarságtudatomban. Most viszont azt látom, hogy ha valaki megtanul szlovákul, abban a pillanatban már odahúzónak érzi magát és kitüntetésnek veszi azt, hogy ő szlovákul beszélhet, és többnek érzi magát, ha szlováknak vallja magát. Ennek a gyökere abban van, hogy a háború után annyira fölényes, sőt azt a szót kell használni, hogy pökhendi volt a szlovákok magatartása, hogy győztes mivoltuknál fogva arrogánsán, mindent lekicsinylő, mindenbe belerúgó, minden magyart lepocskondiázó módon bántak az ottani magyarsággal, mert megtehették. Ez a magatartás olyan általános lett, hogy még mindig él, és nagyon sok szlovákot ismerek, aki még mindig képviseli ezt a magatartást. Teljesen ok nélkül, mert tisztelet és becsület a szlovák kultúrának, de nem hiszem, hogy olyan sok okuk lenne a magyar kultúrát ilyen pökhendi módon lekicsinyíteniük. És ráadásul ehhez még hozzá kell tennem, hogy Magyarországon is van egy csomó olyan, főleg fiatalabb, a jóisten tudja, hol nevelkedett magyar, aki átveszi az ottani magatartást, és hajlandó ilyen önmarcangoló, öngyalázkodó magatartást tanúsítani, és természetesnek veszi azt, hogy azok ilyenek. Hát néha úgy megbotránkozom, hogy akadnak itt olyanok, akik nem mernek például a magyarság érdekében egy védőszót mondani az ilyen arroganciával szemben. Hát olyan furcsa, hogy most közös akadémiai kongresszust kell tartani arról, hogy Batthyánynak ne szlovákul írják a nevét, hanem magyarul. Hát, és erről a Magyar Akadémia urai hajlandók perbe szállni és alkudozni, hogy de így, de úgy. Ha az ember végiggondolja, hogy mi mindent csinálunk saját magunk ellen, akkor kétségbeesik. Összefoglalóként mi az, amit üzenetként tudna meghagyni az utódoknak, akár az itteni, akár a szlovákiai magyaroknak? Hát azt, hogy sok mindenen kellett keresztülmennem, és sok módom lett volna arra, hogy a könnyebb út miatt megtagadjam a magyar mivoltomat, de soha nem tettem ilyet. Mindenkor bátran megvallottam, ki vagyok, hová tartozom, és nem vallottam vele szégyent, és nem hiszem, hogy a magyarság boldogulásának odaát az lenne az útja, hogy egyszerűen feladni a magyar öntudatot, hanem talán mégiscsak az volna a megoldás, hogy az ember a gyerekeit megpróbálja az anyanyelvén taníttatni és megtenni mindent, hogy ne szlovákosodjanak el a gyerekek, hanem megtanuljanak jól szlovákul. Ez nem csak az én személyes meggyőződésem, hanem az 153 VARGA IMRE
