Molnár Imre (szerk.): "Gyűlölködés helyett összefogás"Adalékok a két világháború közti csehszlovákiai magyar értelmiségi és diákmozgalmak történetéhez - Elbeszélt történelem 5. (Somorja, 2016)
Az első kisebbségszociológiai felmérések. Interjú Varga Imrével
nem lehetett onnan, mert sokan voltunk és meg is haltak közülünk többek, vérhasban ott fetrengtünk, piszokban, minden borzasztó volt. így aztán megérkeztünk Temesvárra, de útközben hát persze be volt fagyva a vagonunkban az ajtó, sehol nem tudtak még élelmet sem beadni, sem inni. Aztán valahol valamelyik állomáson kifeszftették az ajtót, és ott egy zsákból, papírzsákból ilyen szárított kenyérdarabokat kaptunk enni. Temesváron mikor megérkeztünk, kinyitották az ajtót, én emlékszem, hogy belehuppantam a hóba, aztán valami ruszki katonák emeltek fel a hóból. Kísértek be aztán bennünket az aradi országút melletti fogolytáborba, ott kezdtem aztán a fogolyévemet. Ott az volt a borzasztó, hogy nem volt víz az egész táborban, voltunk negyvenen ott nálunk, nem volt az egész táborban víz, a vérhas meg azzal járt, hogy hihetetlen szomjúságérzete volt az embernek. Ráadásul az egész láger tele volt emberürülékkel, olvadt össze a hó, ettük a havat és ettük az ürülékkel kevert havat. Borzasztó volt az élelmezésünk, benzineshordókban főztek száraz borsót, ami mindig lekozmált, és mindig kozmásan kaptuk, meg a rohadt káposztát, hát azzal próbáltuk elhessegetni az éhségünket. Nagyon sok ember meghalt ott, magam egyszer olyan rosszul lettem, hogy a barakkban, ahová betelepítettek, elvesztettem az eszméletemet, azt hitték a barakktársak, hogy már meghaltam. Az orosz parancsnokság, a ruszin policájtok, a rendészet, minden ruszin volt, kijelöltek egy barakkot, oda hordták a halottakat. Aki meghalt nappal, azt oda letették, aztán oda ásták el őket a közelben. Emlékszem, hogy egyszer fölébredtem arra, hogy valami nagyon nyom, mocorogni kezdtem és akkor éreztem, hogy be vagyok rakva hullákkal, ott a hullás barakkban, sűrű hóesés volt, hideg volt, anyaszült meztelenül, teljesen meztelenül voltam, kezdtem mocorogni és éreztem, hogy én nem haltam mag, de agyonnyomnak a hullák itt engem és próbáltam lerázni őket magamról. Nagy nehezen sikerült is, és képzeljétek el, hogy kimásztam a hullák közül, igen ám, de a hullás barakk be volt kerítve magas sűrű kerítéssel. Átkúsztam a drótkerítésen és vissza a barakkomba, ahonnan elhoztak. Ott persze az ott lévő barakktársak rémülten tapasztalták, hogy én visszajöttem, pedig ők kidobtak a hullás barakkba. Lassan fel is épültem, másnap főtt rizs volt ebédre, és a rizs olyan jót tett a vérhasnak, a hasmenés ellen, hogy szemlátomást gyógyulni kezdtem, és meg is maradtam, s nem kerültem vissza a hullás barakkba. Viszont az is borzasztó volt, mert átszerveztek bennünket olyan századdá, hogy minden harmadik nap nekünk kellett megásni azt a nagy szobanagyságú gödröt, amibe az éjjeli halottakat bedobáltuk. Volt olyan halott, akit bedobtunk, és még kinyitotta a szemét, még visszanézett, a kezét mozgatta, rádobtuk a másik halottat, ez betakarta. Igen ám, de volt olyan éjjel meg nappal, hogy olyan sok halott lett a gödörben, hogy majdnem a szintig megtöltöttük halottal, ráraktuk a földet, az megnyomta, és kibugyogott két oldalt az emberi lé a halottakból. Később az egyik fogolytárs, a Rókus Kórház egyik sebészorvosa is ugyanabba a barakkba került, ahol én voltam, és egyszer mondom neki, hogy te, én olyan nem jól érzem magam, nézd már meg, hogy mi bajom van. Lehúzta a szempilláimat, azt mondja, öregem, nem tudok semmi jót mondani, meg fogsz dögleni, hát majd bedobunk a gödörbe. Hát, mondom, ha lehet, akkor ne dobjatok, megbeszéltük, hogy mit adjanak oda, vagy juttassanak el a feleségemnek, ha itt bedobtak volna a gödörbe, de másnap megint valami főtt étel volt ebédre, megint használt és megint nem kerültem a gödörbe, viszont ezt az orvost, ezt bedobták, mert az el is pusztult, meghalt. Ott, a hadifogságban kineveztek engem doktornak, mert azt hitték, hogy orvosdoktor vagyok, és az egyik vezető őr azonnal adott nekem egy vöröskeresztet, és 145 VARGA IMRE
