Molnár Imre (szerk.): "Gyűlölködés helyett összefogás"Adalékok a két világháború közti csehszlovákiai magyar értelmiségi és diákmozgalmak történetéhez - Elbeszélt történelem 5. (Somorja, 2016)
Gyűlölet helyett megértéssel. Interjú Dobossy Lászlóval
DOBOSSY LÁSZLÓ 114 sam. Ő már akkor ismerte az én kétkötetes cseh-magyar szótáram anyagát, és tudta, hogy cseh meg magyar szakfolyóiratban kiváló professzorok úgy írtak erről az én szótáramról, mint amely a műfajnak egy jelentős kiemelkedő terméke. Továbbá ugyancsak ismerte régebbről a cseh vonatkozású tanulmányaimat, de a francia tanulmányaimat is, tehát azzal indokolta javaslatát, hogy ismeri a munkásságomat, tudja, hogy én alkalmas vagyok e feladatra. Valóban ez is történt: alig néhány nap múltán megkaptam a rektor által aláírt kinevezést, amellyel a szláv filológiai tanszéken a nyugati szláv nyelvek és irodalmak docensévé, majd néhány tanév elmúltával professzorává neveztek ki. így lettem én ekkortól kezdve ilyen kétlaki tudományos dolgozó. Egyfelől folytattam francia kutatásaimat és műveimet, annál is inkább, mert épp akkortájt jelent meg a kétkötetes francia irodalomtörténetem, amely terjedelmi okokból csupán a 20. század elejéig dolgozza fel részletesen a francia irodalom fejlődéstörténetét. Másfelől pedig bizonyítanom kellett, hogy a most már hivatalosan szlavistának minősített professzori mivoltom nem valami szeszély eredménye, hanem tényleges alkalmasság megnyilvánulása. így ’57-’58- as tanév második szemeszterétől kezdve én már az egyetemünk szláv filológiai tanszékének voltam - ismétlem -, előbb pár évig docense, azután pedig kinevezett professzora. Ezzel egyidejűleg a tudományos kétlakiságom, de úgy is mondhatnám, hogy a többnyelvűségem, tudniillik több nyelven publikáltam, azt eredményezte, hogy az egyetem vagy a minisztérium ismételten külföldre küldött előadásokat tartani. Például akkortól kezdve részt vettem minden úgynevezett szlavisztikai világkongresszuson, ahol előadásokat tartottam, Moszkvában, Szófiában, Zágrábban és így tovább. De küldtek Nyugatra is, nevezetesen a belgiumi francia nyelvű liege-i egyetemen egy hónapon át vendégprofesszor voltam; előadásokat tartottam a londoni egyetem kelet-európai tanszékén. Egyik ilyen kiküldetésem nagyon jelentős lett: 1969. december 6-án a párizsi egyetem szláv intézetében tartottam egy előadást a közép-európai irodalmak kapcsolattörténetéről. Ennek az előadásnak a folyománya az lett, hogy a következő tanévtől a párizsi egyetem meghívott vendégprofeszszornak. Először azt hittem, hogy ez csak gesztus, úgyse fognak kiengedni, de aztán kiderült, hogy az illetékes magyar szervek hozzájárultak ahhoz, hogy ezt a bizonyos párizsi vendégtanári megbízást elvállalhassam. Ott részint az összehasonlító irodalomtudományi tanszéken dolgoztam, részint pedig a magyar szakos hallgatóknak francia nyelven tartottam előadásokat a magyar irodalom történetéről. Két évig tartott ez a bizonyos vendégprofesszorság. Talán még folytatódott is volna, ha nem jön közbe az, hogy a magyar illetékes szervek föltételezhetően az akkori párizsi magyar nagykövet, Mód Péter kezdeményezésére megkerestek, hogy vállaljam el a párizsi Magyar Intézet vezetését. Először nem fogadtam el, vagy legalábbis húzódoztam, de aztán bizonyos meggondolásból beleegyeztem, éspedig azért, mert a magyar hatóságok megengedték, hogy a fiunk, aki épp azon a tavaszon érettségizett, velünk jöjjön. Ekkor mondta, félig tréfásan, félig komolyan egy párttag tanártársam, hogy ő fizeti a tagdíjat, s én megyek Párizsba. Amikor tehát 1970-ben vendégprofesszornak mentem Párizsba, a fiunk velünk jöhetett, és a párizsi egyetemen folytatta tanulmányait. A két lányunk, idősebbek, mint a fiunk, már egyetemisták voltak, tehát időnként kijöhettek hozzánk Párizsba, megismerhették szülővárosukat, mert hiszen ők még ott születtek, de itthon elmagyarosodtak, a gyerekkori emlékek csak ködösen éltek bennük. Viszont a fiunk itthon született, de ott járt egyetemre.
