Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Ásványi László
90 1944 és a kivonulás Németországba. Berlin Az 1944. március 19-i megszállásról az iskola falai közé tényleg csak a hír jött el, mink ott német katonát nem láttunk, még csak azt se tudom, hogy valami magasabb rangú tiszt, német jött volna a hadapródiskolába, hogy most már a németeknek fogunk készülődni, semmi ilyesmi nem volt. De ez után kezdődtek a bombázások. Győrön keresztül utaztunk haza, ha jöttünk szabadságra. A vagongyárnál láttam azt a sok, talán két-háromezer biciklit állványokba betéve, összeragadva attól a bombázástól és a tűztől, már szét se lehetett szedni őket, elégtek a gumik. De fönt a fa tetején is voltak, földobta a robbanás. Szörnyű, akkor láttam először, hogy mit csinál a bombázás. Egyik hazajövetelemkor Érsekújváron keresztül jöttem, a város bombázása után. A vonat jóval az állomás előtt megállt, le kellett szállni, gyalogolni, aztán fölszállni újból egy másikra. Elég az hozzá, hogy láttam a síneket tíz méterre föl, égnek meredve, a bomba földobta őket, talpfák lepotyogtak, de volt rajtuk azért talpfa is. Az állomásépület lebombázva, ott sok halott is volt. Átmentünk az állomáson, a túlsó oldalán beszálltunk egy új szerelvénybe. Legközelebb, amikor már működött az állomás, a síneket rendbe hozták, de csak ilyen fabarakkokat csináltak, az állomásépületet nem lehetett olyan gyorsan felépíteni. Emlékszem, nem sokkal a nyilaspuccs után fölsorakoztunk, és jött egy nyilaskeresztes nyavalya, tiszt és fölolvasta Szálasinak a napi parancsát, és utána esküt kellett tenni. Mink az előtt már felesküdtünk Horthyra, az természetes dolog, és akkor újból volt az esketés, ez volt már a harmadik eskütétel, Szálasira: nem lehetett azt mondani, hogy én nem megyek. De nekünk semmi közünk ehhez nem volt, én legalább is nem tudok olyan társakról, akik ennek tapsoltak volna, hogy a németek bejöttek és hogy Szálasi átvette a hatalmat. Egy rövid szabadság után Szénéről visszamentem Sopronba úgy, hogy csomagolunk és megyünk Németországba, további kiképzésre. Az volt, hogy ott a német katonatisztek az új harcászatról, új fegyverekről fognak oktatni. De nem csodafegyverekről, a németeknek csodafegyverük nem volt. Ez az iskoláztatás pár hónapig tartott, és a vége az lett, hogy Magyarországról leszerelt katonák meg a besorozott fiatal emberek is Németországban tömörültek katonai alakulatokká, ilyen alakulathoz kerültem én is és a többi fiatal tiszt is mint felettesek. 1944. XI. 22-25. Utazás a Németországban tartandó alosztályparancsnoki tanfolyamra. Résztvevői az összes november 15-én avatott gyalogos és gyorsfegyvernemi zászlós és hadnagy. Helye Drezda és Berlin. Én a beriin-döberitzi iskolára megyek. Indulás 22-én 6 órakor a soproni Déli pályaudvarról különvonattal. Menetvonal: Sopron - Bécsújhely-Bécs-Gmünd-Tábor-Prága - Drezda - Berlin- Döberitz. Bécsben egy délutánt töltöttünk. Meglátogattuk egy barátom rokonait. Megnéztük a várost, amely a bombázástól nem sokat szenvedett. Prágában csak rövid ideig időztünk, így a várost nem nézhettem meg, csak beszéltem néhány lakossal. Itt bombázás egyáltalán nem volt. Drezdában leszállt a vonatról az itteni iskolára rendelt csoport. Én tovább folytatom az utat Ecser Jánossal. Berlinen keresztül négy órán át haladunk. A város nagy része romokban hever, de az élet megy tovább. A döberitzi állomáson autóbuszokkal vártak bennünket. 1944. XI. 25. Megkezdődött a döberitzi a/osztályparancsnoki tanfolyam. Helye: A Berlin melletti Döberitz-EIsgrundban lévő gyalogsági iskolában. Elhelyezésünk az olimpiafaluban. Nagyon szép és kényelmes elhelyezés. A tanfolyamon előadják nekünk
