Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)

Kőrös Zoltán: Előszó

A visszaemlékezőim más cseh városokon is átutaztak:

És aztán Dééínben már néztek ránk az öreg nénik és bácsik. Jé, gyerekek, ilyen fiatalon elvittek benneteket a koncentrációs táborba? Hány éves vagy? Mondom neki, húsz leszek. És hol voltatok? Mink mint katonák voltunk kint. Hogy nem szégyellnek magatokat! Mondom neki, és mit csináltam volna? (Petro Ľudovít, 1946 októbere)

Prágában megint valami hivatalos helyen kellett megjelenni, ahol megint zsebpénzt kaptunk; hát ez nem volt olyan horribilis összeg, csak annyi, hogyha élelmiszert akarok venni, vagy vonatjegyet váltani. (Tóth András)

Eljutottunk Prágába. Bementünk az irodába, levetkőztettek minket az orvosok meztelenre, fel a kezekkel, egész testünket átvizsgálták, nincs-e valami beleütve a karunkba, valami SS, vagy nem tudom mi. Nem volt, és akkor elvittek minket egy hotelba, adtak jó vacsorát, cigarettát, szivart, mindent. Másnap reggel felkelünk, adtak három napra kosztot, és pénzt. (Bandri Nándor, 1945 júliusa)

Voltak olyanok is, akiket a hazautazás során több napig, illetve hétig is feltartóztattak. Belkovics László és társai például három hetet töltöttek morva parasztoknál, akik jól viselkedtek a fiúkkal. De voltak, akik rosszul jártak. Ivancsík Ferencet otthon is üldözte a balszerencse:

Prágánál voltunk, ott volt egy vágóhíd, oda bevittek. Még az előtt levetkőztettek bennünket, mert még Münchenben kaptunk az amerikai röptéren ruhákat, és azt a finom magas szárú bakancsfélét, azt mind elvitték. Adtak nekünk helyette német ruhákat, olyan németekről, akiket ők ott tartottak fogságban és agyonlőttek, véres volt a nadrág. Kérdeztük, hogy mit csinálnak velünk? Co ste délali s Čechmi a se Slovákmi, to budeme s vami délai..119 Te szerencsétlen marha, hát én mit csináltam? Aztán jöttek olyan fekete baretkások, a milícia, kivittek ötöt-tízet munkára, pékségbe, fát hasogatni, meg ilyenek. A csehek se igen etettek, Münchenben amit felszedtünk, itten ledobtuk. A csehek akkor nagy hősök voltak, láttuk az ablakon, hogy a német katona lábán ment be és hordágyon hozták ki, akkor mit csináltak velük ott? Nekünk tartották a géppisztolyt, nehogy lessünk oda, de azért mégis, olyan hézagokon néztünk. (Ivancsík Ferenc, 1946 tavasza)

A visszaemlékezőimnek Pozsonnyal kapcsolatban is többféle tapasztalatuk volt. Egy részük gond és megállás nélkül ment itt keresztül, Strasser Ferencet társaival együtt például kimondottan jól fogadták. Gányovits Alfonz viszont megtapasztalta a helyiek haragját: köveket dobáltak a visszatérő leventékre. Néhány visszatérőt Pozsonyban fogtak, néha több napra is, ezekben az esetekben a leggyakrabban említett hely a pozsonyi vár volt.

A kanadai magyar őrnagy elkísért bennünket egész Pozsonyig. A kisállomásnál volt egy láger, a nyilasoknak, meg ilyen Hitlerjugendoknak, minket oda akartak tenni. Már bent is voltunk, de onnan aztán kihoztak az amerikai tisztek. Aztán gyalog kellett elmennünk a várba. Nem kísért minket senki, de azt tudom, hogy mentünk felfelé, pöködtek ránk, mint a kórság. A várban voltunk elhelyezve, de hát se ablaka, se ajtaja nem volt akkor. Ott aztán még egyszer átfésülték az egészet. A várparancsnok, egy katonatiszt volt, fölsorakoztatott bennünket, a németeket kiszedték, mert rengeteg német jött velünk, ide tartoztak, pozsonyiak. Hogy hova vitték őket, nem tudom. Egy hétig voltunk a várban. A németeket elvitték, meg azo-119 Amit a csehekkel és szlovákokkal csináltatok, azt csináljuk mi is veletek