Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Kőrös Zoltán: Előszó
64 (Halász-Wiegel Imre), az interjúalanyaim közül legkésőbb Nagy Józsefnek sikerült hazajutnia: 1946 decemberében. Amíg a Szovjetunióból kizárólag szervezett transzportokkal jutottak haza a foglyok, Nyugaton más lehetőségek is voltak: többen szervezetlenül, nem hivatalos utakon érkeztek haza. Ezek esetében a legfontosabb feltétel az volt, hogy szabadlábon legyenek. Ez azok számára volt járható út, akik civileknél voltak, vagy a front átvonulása után is folytatni tudták a bolyongó életüket, illetve olyanok számára, akiket a szövetségesek nem nagyon őriztek. De általában azoknak is, akik hadifogolytáborokba kerültek, sokkal jobb esélyük volt a szökésre, mint a szovjet táborokban sínylődő társaiknak. A szökés természetesen annál nehezebb volt, minél nagyobb hangsúlyt fektetett a táborvezetőség a foglyok őrzésére. Az adatközlőim, akik a Rajna menti táborokban voltak, szögesdrótokat és őrtornyokban vigyázó gépfegyveres őröket említettek, ennek ellenére ezekből sem volt lehetetlen a szökés, amit Kosztolányi Gáspár esete is tanúsít. Prohászka Marcell és Ásványi László is említi azt, hogy a táborok belső területe kerítésekkel volt több részre, úgynevezett cage-ekre osztva és ezenkívül maga az egész tábor is egy főkerítéssel volt körbekerítve. A kerítéseket tilos volt megközelíteni; ennek a szabálynak a megsértője nagyon rosszul járhatott, az őrök ugyanis nem egy ilyen foglyot agyonlőttek. Tárcái Béla is említi, hogy a foglyok ruházatára olyan betűket festettek, amelyeket nem lehetett eltávolítani.106 így Kosztolányi Gáspár a PG (Prisonnière de guerre), Prohászka Marcell pedig a POW (Prisoner of War) betűsort viselte. Levánszky György, akit egy müncheni futballstadionban tartottak fogolytársaival, egy színes folttal volt megjelölve: Meg voltunk bélyegezve, két olyan tízcentis sárga folt volt a térdünkön, és a hátunk közepére is volt fújatva ugyanolyan. Lehetetlen a menekülés, mert rögtön lelőttek volna. A zsidók csak egy csillaggal voltak jelölve, mink három helyen voltunk. Közben voltak dróton kívül nyékiek, azt mondták, hogy az anyjukban nem volt olyan jó dolguk, ők mindennap lakodalomban voltak az amerikaiaknál. Hát ilyen a sors. (Levánszky György, München, 1945 júniusa) Amint már említettük, a foglyoknak Nyugaton nagyobb lehetőségük volt a szökésre: ehhez hozzásegítette őket a szövetséges őrök gyakori közönye, a haza viszonylagos közelsége, és nem utolsósorban a Nyugatról szökő hadifoglyoknak nem kellett félni a besúgóktól, akik átadták volna őket a fogvatartóiknak. Ám, ahogyan azt látni fogjuk, a hazaút Nyugatról se volt rizikómentes. Háromezer embernek tizenöt olyan katlanfélében főztek, százötven literes tartályokban. Olyan jól félig, csaknem háromnegyedig teleöntötték vízzel, aztán amit az amerikaiak behoztak cukrot, tejet, krumplit, borsót, azt mind bele, így csinálták. Mindenki fél litert kapott belőle. Az élelem mind kartonokban volt, ilyen pléhbe be volt zárva, pléhnyíró ollóval nyitották fel. Mi segítettünk vizet hordani, azért kaptunk zu Fuss, duplát. Mindenesetre a Jóska ellopott egy ilyen ollót, és este aztán felnyírta a tüskésdrótot, ott bújtunk ki éjjel tizenegykor. Egyikünknek véletlenül a kabátja elkapta a drótot, aztán az amerikaiak elkezdtek lövöldözni, és visszafutott. Egy óráig a fa alatt ültünk, míg csend lett. Aztán a Béla is merszet kapott és utánunk jött. Összetalálkoztunk, aztán elindultunk. Másnap reggel négykor a Rajna mellett voltunk, akkor vettük észre, mikor a nap följött, hogy mi a nyugati oldalán vagyunk. 106 Tárcái 1992, 51.
