Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)

Kőrös Zoltán: Előszó

61A penitenciát is kézzel mutatva szabta meg, hogy hány Unser Vater-t és Ave-t mondjak el. (Kemény József, Heidelberg)

A hadifoglyok között olyanok is voltak, akik az időt önképzésre használták ki. Néhányan, mint Ivancsík Ferenc, mesterségeket tanultak, mások, mint Prohászka Marcell vagy Kosztolányi Gáspár, idegen nyelvek elsajátításával próbálkoztak. Holbay Hlavicska Lászlónak ezen a téren nagyobb ambíciói voltak:

A német újságokban közöltek Shakespeare-szonetteket, és én oda voltam érte. Hát mondom, le akarom fordítani Shakespeare-t. Németre fordított szövegből próbáltam, csak akkor még nem voltam benne a költészetben. (Holbay Hlavicska László, Bocholt)

Néhány nyugatos visszaemlékezőm költeményeket is írt (Prohászka Marcell), a kevésbé ambiciózusak naplót vezettek- persze csak akkor, ha ehhez adottak voltak a körülmények. A kreativitás nem csak a szavak szintjén mutatkozott, sok hadifogolynak ügyes keze volt, itt is elsősorban Kosztolányi Gáspárt kell említeni, aki díszített sajkákat, vagy játékokat készített. Ezeket a „termékeket” aztán a táborban zajló belső kereskedelemben lehetett felhasználni.

A cserekereskedelem megjelent még a legzártabb táborokban is, ahol csak nagyon kevés áru volt. Legyen szó a francia táborok szegényes környezetéről, vagy az amerikaiak jobban ellátott táborairól, a foglyok közötti kereskedelem és szolgáltatások (varrás, cipőjavítás stb.) tarka palettája alakult ki. Minél szabadabban mozgott a levente vagy katona, annál több lehetősége volt a kereskedelemre. Ezzel együtt az áru mennyisége is növekedett; ahogyan Papp József említette, a pokingi tranzitlágerben az ottani lengyelek kifejlesztették a valutákkal való feketekereskedelem szervezettebb formáit is. Természetesen az első helyen mindig az élelem volt, főleg azokon a helyeken, ahol ez hiánycikknek számított.

Mindig egy hónapra kaptunk egy ekkora forma szappant, aztán kimentem falukra és azt mindig eladtam kenyérért. (Dibusz János, Borghorst)

A tábor nem volt bekerítve, fabarakkok voltak ott, meg konyhák, azelőtt katonaság lehetett ott. Szabad mozgásunk volt, mert Hildesheimbe jártunk cukorért: volt ott egy lebombázott cukorgyár, a füsttől olyan sárga volt. Eimébe jártunk a gyerekekhez, ott azoknak volt ingük, meg gatyájuk, raktárból szerezték, nekünk meg volt cukor, úgyhogy cseréltünk. (Gottlieb Ervin, Diekholzen)

Elvittek bennünket Borghorstba, és ott elég sokáig tartózkodtunk. Ott aztán még csatlakozott hozzánk egy másik csoport hetényi, azok ilyen fiatalabb, tizenöt éves gyerecskék voltak. Szabadon mozoghattunk a városban, de egy gyártelepen laktunk. Olyan nagy felügyelet nem volt ott. Kosarakat is kötöttünk és adtuk el a házaknál, hogy több legyen a kaja, mert nem nagyon voltunk ellátva. (Csintalan Miklós, 1945. késő ősze)

Mint ahogyan Ásványi László, Prohászka Marcell és Kosztolányi Gáspár is elmesélte, ha a rosszul ellátott táborok kereskedelmébe belekerült a dohány, az erős dohányosok számára ez gyakran tragikus következményekkel járt - az élelem rendszeres elcserélése dohányra legyengítette a foglyot, rosszabb esetekben ez a halálukat is jelenthette.

Néhány visszaemlékezőmnek a fogságban is volt pénze, és ezen élelmiszert tudott vásárolni a kantinokban, vagy akár civil üzletekben is. Amint említettük, voltak, akik a gyártmányaikért és szolgáltatásaikért kaptak némi pénzt, voltak, akik a munkájukért kaptak fizetést (Kosztolányi Gáspár), Dibusz János és író Ernő pedig