Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)

Zsidó Lajos

304 Ki Németországba

1944-ben, karácsony és Újév között vittek ki minket Németországba. Felsorakoztattak bennünket a községháza előtt, olyan harmincán biztosan mentünk. Voltak batyuink, mert kellett vinni élelmet az útra, és azokat két kocsi hozta utánunk. Gyalog mentünk egész Dévényig. Két magyar tiszt vezetett bennünket, egyik talán zászlós volt, a másik meg talán szakaszvezető. És volt velünk egy nyilas is. Egészen a gablingeni reptérre vittek minket, aztán eltűntek. Hogy hova, azt nem tudtuk.

Amikor Jókára értünk, ott voltunk valami három vagy négy napig. Megérkezett két gyerek, fel voltak öltözködve - todtisták voltak. Toborozták közülünk a népet, és sokan vissza is jöttek és beálltak a Todtba. Azt tudtuk, hogy az egyik házban volt egy német katonatiszt és egy magyar lány volt az ápolónője, aki jól beszélt németül. Volt egy gimnazista haverom, Baracskai Imre, és vele nagyon jóban voltam. Érsekújvárba járt iskolába, ott tanulta a németet, elég megfelelően beszélt németül. Odamentünk, és az Imre kérdezte tőle, hogy beszélhetne-e a német tiszttel. Mondta, hogy rendben van, és bejelentett minket. Azt mondta, hogy egy óra múlva fogad, így hát ott várakoztunk. Aztán bement hozzá, Imre már tudta, hogyan kell a németeknek köszönteni - Heil Hitler -, majd mondta neki, hogy ne haragudjon, de hogy itt voltak a todtisták és hogy a fiatalokat toborozzák. A tiszt azt javasolta erre, hogy önkéntesnek ne menjünk el. Tudja, hogy Németországba se búcsúra megyünk, de hogy mégse leszünk önkéntesek, mert aki már egyszer jelentkezik a todtistákhoz, nem mondhatta, hogy azt én nem fogom csinálni; ha például kiküldik a front elejbe, hogy ott lövészárkot kell ásni, menni kellett. És ha agyonlövik, agyonlövik. Inkább mentem Németországba. A szenciek és a diószegiek sem akartak hallani az önkéntesekről. Csak a mácsédiak, ezek belemennek mindenbe.

Sokan jelentkeztek a Todtba, hát húszán, harmincán, vagy talán még negyvenen is. Először ide, Hódira mentek, és aztán onnét voltak szétosztva. Sokan bányában dolgoztak, azt már csak egy ismerősöm mondta, mikor már visszakerültünk, hogy volt, akiknek el kellett menni bányába. Hogy a többiek hova lettek, azt már nem tudta megmondani, mert az titok volt, nem mondták meg, kit hova helyeznek. De a mácsédiak állítólag mind visszajöttek. Például tankcsapdákat kellett ásniuk, meg ilyeneket. De hogy harcoltak-e, arról nem tudok.

Mi mentünk Németországba. Pozsonypüspökin megmondták, hogy le ne feküdjünk, mert megyünk Dévényújfaluba. Tizenkettő után - Pozsonyban tizenkettőigjárnak a villamosok - el is indultunk, Pozsonyon keresztül Dévényújfaluba. Reggel öt óra, vagy hat óra volt, mikor odaértünk, el is voltunk fáradva. Ott a parasztok kapujai nem voltak becsukva. Bementünk az udvarba, de akkor még feküdtek, pihentek, bementünk egy olyan mosókonyhába, és ott kerestünk helyet alvásra. Mi ugye elaludtunk, ők meg felkeltek. De mindjárt jött nekik a hír, hogy magyarok vannak itt és segítettek. Ennivalóval kínáltak. Aztán felraktak minket vonatra és átvittek bennünket a Dunán, ott az első vasúti megállónál kiszálltunk és vagy jó száz kilométert gyalog mentünk. Ez volt a parancs. Mindig olyan mellékutakon mentünk, ahol nem találkoztunk emberekkel.

Elértünk Németországba, ott már annyi hó volt, hogy nem tudtunk közlekedni. Egy városban - mezőváros lehetett - voltunk négy vagy öt nap, és egy kocsmában aludtunk az asztalokon. Ki is mentünk a városba, vagy a faluba és odahívtak bennünket a németek. Kérdeztük, hogy mi van? Voltak, akik jól értettek németül, például a diószegiek, azt mondták, hogy menjünk csépelni. Németországban a gabo-