Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)

Prohászka Marcell

298 hasonló ajánlatott tett, valószínűleg nem is fizetett rá az üzletelésre. Tudták, hogy dohányra éhes az ember: nagyon sokan könyörögtek, hogy egy pipadohányt adjanak, vagy egy cigarettasodrást, és akkor valószínűleg ez adta az ötletet a kocsisoknak is, hogy fölajánlják, hogy kivisznek bennünket és hogy ott van dohány bőven. Feri és Egon pesti barátaim abban a biztos tudatban, hogy hazáig így is kibírják, lemaradtak az ajánlatról. Nekem hosszabb távon kellett gondolkodnom, mert számomra a hazajutás teljesen bizonytalan volt. Elbúcsúztunk, felültem a kocsira, és nem bántam meg. Egy amerikai nadrágért és két ingért egy csomóba kötött dohánylevelet, egy jó nagy darab szalonnát és egy lábas zsírt kaptam a vendéglátáson kívül.

Másnap, ha nem is kora reggelt, déitájban visszaérkeztünk Kaposvárra, de már nem találtam meg barátaimat, a pesti vonat fél órával előbb elment. Az előbb említett két barátommal nemigen találkoztam későbbi életemben. Az ötvennyolc év után felfedezett címeik közül egyik levelem azzal érkezett vissza, hogy Papp Egon meghalt, a másik címről a válaszlevél hasonló szomorú hírt közölt, de Schoket Feri két lánya hálásan megköszönte érdeklődésemet, kapcsolatunk azóta is töretlen, pótapai minőségben. Szerencsém volt, mert ugyanezen a napon én is vonatra ülhettem, gondolom, kényelmesebben, hiszen a tömeg már az előző szerelvénnyel elment. Nem az ütközőkön vagy a lépcsőkön lógva utazhattam, mert általában ez volt ebben az időben az utolsó lehetőség a célba érésre. Lehet, hogy ez még így jót is tett, hogy egyedül mentem, mert ha csapatosan vagyunk, még az oroszok is jobban felfigyeltek volna ránk, amikor mentek a vagonokon keresztül. Figyelmeztettek is bennünket, hogy azért a vonaton lehetőleg tűnjünk el, nehogy kiemeljenek bennünket az oroszok az ellenőrzések alatt.

Egész úton, immár egymagámban azon törtem a fejem, hogy most hová? Ilyen kétségek közt érkeztem meg a Déli pályaudvarra. Az egy romhalmaz volt, maga az állomás is, de a környéke különösen. Kijárat sokfelé, csaknem minden irányba volt, a tömeggel tartottam, mert fogalmam sem volt, hogy merre, hová. Azelőtt sohasem jártam még ezen az állomáson, de a környékén sem. Néztem jobbra, néztem balra, de nézhettem én akár előre, vagy hátra, senki se várt és senkitől sem kérdezősködhettem. Mindenki sietve ment a maga dolga után, ha hazaért, hát szeretteihez, ha intéznivalója volt, akkor valamelyik üzletbe vagy hivatalba. Csodálkoztam, hogy itten van élet, mert mozogtak az emberek, jöttek-mentek. Ijesztő volt a látvány, hogy minden romokban van, Budapest nagyon siralmasan nézett ki. És eddig volt valami biztonság, hogy mindig a csapat vitte az embert, tehát valami összetartó erő volt mögöttünk, de egyszerre ott voltam, hogy magam vagyok, és most merre? Hova? Számomra is jó lett volna valamilyen hivatal, ahol eligazítanak, segítenének szorult helyzetemben.

A sínek menti téblábolásom közben végre észrevettem két ügyeletes vöröskeresztes nővért, hasonlóképp ők is engem - ezek hivatalból voltak ott -, valószínűleg ruházatomról, általában külső állapotomról. Pártfogásba vettek, sok hasznos tanáccsal láttak el. Szállást az Üllői úti laktanyában, meleg ételt a Nyugati és a Keleti pályaudvaron kaphatok mint hazatérő hadifogoly. Olyan jólesett ez az eligazítás, szinte úgy fölszabadultam, hogy van hova mennem. A megjelölt helyek ismerősek voltak, de hogy jutok el oda, az már bizonytalan volt. Hát megindultam, és a pesti oldalra való átjutás elég egyszerűnek, bár igen hosszadalmasnak tűnt, mivel a Dunán csak egyetlen híd volt még abban az időben, a többi az mind használhatatlan volt. Kérdezősködésemre mindig csak irányt mutattak, de így is eljutottam