Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Prohászka Marcell
284 Ilyen körülmények között megdöbbentő volt, mikor elérkezett a nyár, és levetkőzve múlathattuk az időt, testi véznaságunk látványán. A várpalotai életerős deli legények önmaguk árnyékai voltak. Csontsoványok voltunk, már alig lézengtünk, láttam, hogy mindegyikünk olyan, mint egy gebe. Felállva szédelegtünk, támolyogtunk, csak ájuldozva jártuk a tábort, a hőség, az éhség és a szennyes italok megviselték az embereket. Néha futásba, inkább nekilódulásba kényszerültünk. Volt, aki a kerítésig meg sem állt, pedig azt tilos volt megközelíteni. Nem tudom, hogy olykor ez az állapot, vagy valami másféle téboly vitt rá embereket, hogy nemcsak a közelébe kerültek ezeknek a drótoknak, hanem meg is ragadták és két kézzel rángatták a huzalokat. Feltételezem, hogy az ilyen ember nem menekülni akart, vagy nem kimondottan a dróthálót akarta szétfeszegetni, azon kibújni - mert hiába bújik át rajta, még mindig ott van a másik szögesdrót -, hanem egyszerűen megszédült és ebben a szédelgő állapotban, öntudatlanul nekiment a kerítésnek. Én is voltam ebben a helyzetben. Csodálatos dolog: fölálltam, elkezdtem menni és nem bírtam megállni. És tudtam, ha nekimegyek a kerítésnek, akkor lelőnek. Felálltam és nem tudtam megállni, csak mentem, mentem. Hát mi van? De észnél lehettem, inkább elvágódtam, elhasaltam, nehogy még tovább menjek; ehhez kellett egy pillanatnyi öntudati állapot, nehogy rossz sorsra jussak, mert az őrök nem sokat teketóriáztak, az őrtoronyból rögtön odalőttek. Ha nem találták el az embert, talán csak figyelmeztető lövés volt, eliszkolhatott kijózanodva a tilos területről, de az is lehet, hogy ez a figyelmeztető lövés véletlenül eltalálta az illetőt, és így ott is maradt összerogyva. Amikor hordágyon érte jöttek, nem tudtuk, hogy él-e, hal-e, de valahogy nem is érdekelte az embereket. Ennek a leromlott állapotnak az éjszakai szükségszerű felébredéskor voltak tragikus következményei. Egy-egy tábor elfoglalásakor velünk ásatták meg a latrinákat, legalábbis azokkal a hadifoglyokkal, akik még használható fizikai állapotban voltak. Ez vagy egy egyenes, hosszú, mély árokból állott, vagy kevésbé mély, négyszögletes gödörből. Az előzőt csak egyik oldaláról, az utóbbit körbekerítették bak ülőkékkel. Aki erre felkapaszkodott, nem mindig bírt fent maradni: vagy lecsúszott róla, jó esetben vissza a száraz földre, rosszabb esetben a gerendák közt bele a gödörbe. A szédülten odaimbolygó alakok rendszerint az utóbbi esethez tartoztak. Volt, aki kimászott ebből a szorult helyzetből, de volt, akit segélykiáltásaira úgy kellett kihúzni, néha máraz utolsó pillanatban. Az érintettek ezt a traumát miként élték át, illetve túl, rejtély. De miránk is borzalmasan hatott az éjszakai latrinái jajveszékelés. Volt, akit kihúztak, volt, akit nem. Nem számított - ordított, aztán abbahagyta. Hogy azzal, aki benne maradt, mit csináltak, nem tudom, mert azért ilyet nem néztünk mi jó szemmel és jó szívvel. így voltak megoldva a latrinák, de még ez is jó megoldás volt, hogy nem magunk körül kellett piszkítani, mert az még szerencsétlenebb dolog lett volna. Az általunk igénybevett táborokat is csak egymással összevetve tudom felidézni. Mindegyik valamivel fejlettebb volt az előzőnél, tudniillik egyiket-másikat leéltük, részben a tömeges elárasztottság, másrészt az időjárás következményeként. A fejlődés követhető volt a táborok biztonsági fokozatának alakulásában is. Kezdetben csak szimpla kerítés választott el bennünket a külvilágtól, esetleg négy sarkán egyegy reflektorral, körbejáró, gyalogos őrszemekkel. A következő fokozat: dupla kerítés nagyobb térség körül, az őrtornyokból mozgatható reflektorokkal világították meg a gyanús célpontokat. A legfejlettebb megoldás az volt, amikor az előző állapotot bővítették az oszlopokra felszerelt lámpasorral, a dupla kerítések között járőröző dzsipek fényszóróikkal pásztázták felvonulási útvonalukat. A tábor oly hatal-
