Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Prohászka Marcell
274 jelentettek. Hajnal felé eljutottunk a magányosan, de még épségben álló szerelvényűinkhez. Csodák csodájára századunk valamennyi tagja lassanként különböző irányból visszaszivárgott a mozdulatlanul veszteglő vagonokhoz. Legalább harmincnegyven sínpár volt, mindegyik tele vagonokkal, lőszerrel, benzinnel, hadifelszerelésekkel. Kapott az állomásunk is bőven, és robbantak a lőszeres kocsik, fölgyulladtak a benzines tartályok, de nekünk nagyon nagy szerencsénk volt, két támadást végigéltünk, és a szerelvényünk még mindig ott állt. A parancsnoki kocsi előtt gyülekeztünk, kusza szétszórtságban. Olykor-olykor a vagonok oldalához simultunk, amikor a túlsó vágányokon fel-fel robbant egy-egy kocsi, és a szétrepült szilánkoktól, repeszektől védtük magunkat. A máskor oly zajos társaság néma döbbenettel nézelődött körbe-körbe, keresve a társakat, megvagyunk-e mindnyájan. Néhányan, akik távolabbra vetődtek a meneküléskor, véres látványokról számoltak be: az égő villamosról, melyben az emberek is ülve égtek, a nehéz levegőről, az égett húsok bűzéről, a romok közül kiszűrődő jajveszékelésről, a hilfe!, hilfe! segélykiáltásokról. A segítségre nem sok lehetőség, sőt, esély sem adódott. Mindenkinek a legfőbb gondja a visszatalálás és egymás megkeresése volt. Ez nyújtott egyetlen reményt arra, hogy valami módon kijussunk ebből a pokolból. Parancsnokaink megállás nélkül szaladgáltak, mozdonyt próbáltak szerezni, amely kihúz az állomásról, mert a mi sínpárunk még épségben állt a kifelé vezető úton. Bevonultunk a vagonunkba, és reszkettünk, hogy mikor kapunk a fejünkre egy égi áldást, de szerencsére ezt elkerültük. Akár egy vagont is szívesen lekapcsoltunk volna a szerelvényünkről, életünk, megmenekülésünk megérte ezt az áldozatot. Két hullámot átéltünk, két támadást, a harmadik elől megmenekültünk, azt már csak messziről hallottuk, és örvendeztünk, hogy ebben már nincs részünk. Lehet, hogy éppen akkor került volna ránk a sor, ha ott maradunk. És hogy a többi ludovikással mi lett? Tudomást szereztünk róla, hogy megmenekültek, mert találkoztunk a hadifogságban is ludovikás tisztekkel, akik velünk jöttek. Drezda után Szerelvényünk Chemnitz felé vette az útirányt, ide megérkezve a továbbszállításunkat nem biztosították, ezért lóhalálban kirakodva s szekereinket felmálházva gyalogosan indultunk a védett, hegyes erdők útjain dél felé, hogy elkerüljük a várható elfogásunk utáni szovjet hadifogságot. Már mikor az utolsó lovat, társzekeret is kiszabadítottuk, légiriadót kaptunk. Alighogy kivonultunk az állomás épületéből, hallottuk, hogy mögöttünk a város kapja a támadást. Ezt is sikerült megúsznunk, de csak úgy, hogy időben lekászálódtunk és elindulhattunk. Ez is egy szerencse volt, és megint nem földi. Aztán megint útra keltünk. Sokszor kerültünk a fák által rejtett utakról szabad, nyílt terepre is. A felderítőgépek sűrű cikázása az éjszakai vonulást ajánlotta inkább egész menetszázadunknak, mert ha nappal felfedeztek, akkor bizony legalább egy-két sorozatot közénk pörköltek. Az éjszakai menetelés, vagy inkább a sötétben való botorkálás álmosítólag hatott mindnyájunkra. Pedig óvatosnak kellett lennünk minden pillanatban, mert az utak olykor szakadékok szélén, sziklás köveken át vezettek. A kocsisok a lovak zabláját fogva elöl mentek, mi pedig váltott beosztással a kocsi mellett, illetve a végén. Ahogy vonultunk a hegyeken keresztül, emelkedés esetén tolni, lejtőkön visszafogni kellett a szekereket, hogy rá ne zuhanjon a lovakra. Az egyik éjszaka közvetlen a kocsi oldalához osztottak be, helyem a
