Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)

Prohászka Marcell

és a magyar tisztek, akik éppen ott voltak Drezdában szolgálatban. Elég sok magyarral lehetett ott találkozni.

A kiképzés folyamatosan, pihenő nélkül, feszített tempóban folyt, például menetgyakorlat teljes felszereléssel Radebergbe, éles lőgyakorlatok puskával, gépfegyverrel, páncélököllel, kézigránátokkal, satöbbi. Az egyre gyakrabbi és valódi fliegeralarmok mellett főleg az unteroficírek ezzel a vezényszóval sűrűn hasaltattak el az udvaron; békés, légtiszta körülmények között is el kellett vetődni, akárhol voltunk, ha a tócsa közepén is álltunk, egy lépést se volt szabad tenni. A puskával tisztelegj sem ment valami jól. Az egyik szemle alkalmával kilendült valamelyikünk kezéből a puska, jól hátba vágta a puskatussal az előtte állót, aki az ütésre előrebillent. Micsoda szégyen! Kapott is büntetőt az ügyefogyott, húsz feküdjet kellett végrehajtani mindenki szeme láttára.

Megmaradtak a parancsnokaink is, meg a tizedeseink, szakaszvezetőink, de a kiképzés már német vezényszóval, német vezetéssel ment. Leginkább az edzésen volt a hangsúly, reggeltől ebédig mindig a terepen voltunk. A Grenadier kaszárnya tágas udvarán nap mint nap végiggyakoroltatták velünk a legelemibb gyakorlatokat is, masírozás, alakváltoztatás, sorozatos futtatások, a fekvőtámasz gyakorlásai, puskafogások. Produkálták magukat az élből már levitézlett kiképzőtisztek, tisztesek. Érdekes módon nem elit katonák, hanem az utólag behívottak, valószínű tartalékosok voltak a kiképzőink, akiknek nem volt olyan nagyon nagy érdekük és lelkesedésük arra, hogy belőlünk mindenféleképpen katonát gyártsanak. Bár igyekeztek katonásnak tűnni, de azért már inkább azok a fáradékonyabb típusok voltak, látszott rajtuk, hogy már nem az az elegáns, katonás mozgásuk volt, inkább kicsit lassúbb. Aztán hagytak bennünket, rábíztak arra a pár német közkatonára, illetve tisztesre, és azok látták el a dolgunkat. Azok is mondhattak csúnyákat, de legalább nem értettük, hogy apamajom, meg egyebeket, de krucifixeztek azért ők is.

Ilyen körülmények között végül is nem tudtuk, mi lesz velünk, hogyan alakul a sorsunk. Távol hazánktól valóban itt fognak bevetni valahol? Változatlanul napokon keresztül hideg, borongós idő volt. Gondolataink röpke úton hazaszálltak, a tavaszt várva, egyre reménytelenebből. Helyzetünk a front közeledtével egyre kilátástalanabbnak tűnt. Kiképzésünk befejezését követeli a német hadvezetőség, már számítanak bevetésünkre, azaz pontosabban Drezda védelmének megerősítésében. Idegenül, hontalanul éreztük magunkat, hiába voltunk magunk között, az idegen vezényszó, a tágabb és egyelőre még szabad környezetben az idegen nyelv, a harsogó propaganda kritikussá tett mindnyájunkat. A hírek ugyanis lehangolóak voltak, amit fel-felcsipegettünk az újságokból, rádióból, de főleg az otthonról érkezett bajtársaktól, honfitársainktól. Volt belőlük bőven idekünn, szerte Németországban. Drezdában például találkoztunk a műegyetem végzős hallgatóival, akiket intézményesen menekítettek ki. Tőlük tudtuk meg, hogy az orvostanhallgatók végzőseit Lipcsébe és Haliéba költöztették. Ismerősöm említette, hogy Halléban az ötödéves orvostanhallgató bátyámmal is találkozott. Vajon mi lehet vele és a többiekkel? Jó lenne velük találkozni. Sokat ismertem közülük, hiszen a barátság, a közös tanulás, felkészülés a vizsgára összehozott velük a Rádai utcai Szent Imre Kollégiumban, ahol magam is laktam bevonulásom előtt mint elsőéves közgazdász.

Újból és újból téma volt, csak úgy magunk között, akik egyféleképpen értékeltük a helyzetet, mit keresünk itt. Miért hoztak ide? Ágyútölteléknek? Otthon már megtapasztaltuk élesben a háború élményeit, az országunk nagy része már megszállva, Németország harapófogóba került, mind nyugatról, mind keletről.

271