Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)

Prohászka Marcell

Amúgy is tudtam, hogy nem kapok másik puskát, mert nem volt honnan beszerezni, nem volt ott utánpótlás ilyen szempontból.

A napi tevékenység az volt, hogy reggelente mindig lőttünk egypárat, ők is lőttek bennünket egypárszor, szóval olyan kölcsönös kis tűzpárbajok voltak. Állandó veszélyt jelentettek a szemközti oldalról a mesterlövészek, akik éjszaka előrehúzódtak bizonyos védvonalakba, lövészárkokba, aknagödrökbe, illetve objektumok mögé és lestek bennünket: amikor mi megjelentünk, akkor ránk céloztak. Járőreink a temetőből egy alkalommal két mesterlövészt is felfedeztek közel az állásainkhoz, behúzódva valamilyen tereptárgy mögé, és jól álcázva. A nap különböző szakaszaiban hol innét, hol onnét dördült el egy-egy lövés. Jóval az ellenfél állásai előtt helyezkedtek el, valószínűleg még éjszaka és lőtávolba kerülve figyeltek bennünket. Lestek, kivártak és lőttek. Ilyenkor mi is viszonoztuk a tüzet, de általában vaktában, mert felfedezhetetlenek voltak ezeknek a váratlan lövéseknek a gazdái.

Meg is tapasztaltam, hogy pontosan céloznak. Bent a gödörben nem lehetett kiegyenesedni, csak görnyedve lehetett aludni, és általában reggelente az volt a szokás, hogy kimentünk levegőt szippantani, meg körülnézni. Az egyik nap pirkadatján kiemelkedtem a bejárat előtt, de alighogy lebuktam, máris egy golyó csapódott a védelmi farönkbe, oda, ahol az imént még a fejem volt. Nem is csak földi szerencse, hanem égi segítség is volt ebben, hogy miért egy pillanattal előtte vettem le a fejemet. Hogy ilyen esetek végett voltak-e valami veszteségeink is, megint nem tudunk róla. Nem tudtuk, hogy a szomszédokkal mi történt, de a saját századunkban nem történtek ilyesmik. Szakaszonként szét voltunk osztva egy hosszú terepvonalon, ezt a három századot azért szét kellett még szórni, mert nem százméteres részben kellett csak védekeznünk, az arcvonalunk az messzebb, talán kilométerre is elnyúlt.

Szerencsénkre annyira eseménytelenek voltak a napok 15-e és 20-a között, hogy behúzódva az erdőbe csak szürke, hétköznapi dolgok történtek velünk. Nem csak mi portyáztunk a háttérben, hanem nyilván a környéken lakó emberek is. Közlekedtek a falu egyik végéből a másikba, az élet számukra nem állt meg. Gondoskodniuk kellett élelemről, ki kellett menniük a présházakba, a beszerzések gondja mindennapi feladatot jelentett számukra. Jártunkban-keltünkben jó volt találkozni és elbeszélgetni ilyen emberekkel. Az erdőben azért lehetett közlekedni, az nem volt veszélyes, nem tették ki magukat különösebb támadásnak az ellenség részéről. Nem repestek az örömtől kényszerű ittlétünknek, de megértőek voltak. Ha némelyikük véletlenül bort vitt haza demizsonjában a szőlőjéből, szívesen és bátorítóan megkínáltak belőle. Jólesett a hűs nedű, végigáramlott testünkben és felmelegített az egyre hidegebbé váló időben. És éppenséggel nem csak egy ember vánszorgott a pincéjétől hazafelé ilyen célzattal, így több ember italát is megkóstoltuk. Az élelmezésünk nem volt tökéletes ott kint a fronton: naponta egyszer kaptunk csak meleg ételt, aztán esetleg kenyeret, meg hideg ételt, és jólesett ez az üdítő ital, ami melegítette a lelkünket, testünket.

A lehullott kevés hó foltokban szanaszét már fehérlett az üres mezőn. Egyik felfedezőutunkon egy elhagyott vasúti őrházban - vagy kisállomáson? - úgynevezett csikókályhát fedeztünk fel az egyik szobában. Megszerzése és hazacipelése nem okozott gondot. Jó hasznát vettük a bunkerunkban, csak vigyázni kellett a füstjére, nehogy bemérésre kerüljön.

Közeledett a karácsony is. Akkor döbbentünk rá erre, amikor egy falubéli asszonnyal találkozva érdeklődtünk, hogy merre járt, mi újság? Karácsonyi képes-261