Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Prohászka Marcell
256 A hajnali köd oszlása után vettük észre, hogy ez az erdő nem is olyan sűrű, amelyben vagyunk, hátunk mögött csupán néhány sorfa választel a balatoni műúttól, ami körülbelül olyan ötven méterre lehetett. Kételkedni kezdtünk parancsnokaink útmutatásában, hogy honnét, merről várunk támadást, amit persze meg kell akadályozni, vissza kell verni. Éberen figyeltünk befelé, a fák közé, de sehol semmi mozgás. Eltűnődtünk viszont, hogy hátunk mögül gyanús zajok érkeztek, előbb gyengén, majd mind erősebben, és a puskák is szaporábban kezdtek durranni. Ez még nem okozott volna gondot, de a pukkanásokat egyre sűrűbben követte a fejünk fölött elrepülő golyók süvítése, persze hátulról - nem száz százalékosan hátunk mögül, olyan féloldalról kaptuk a támadást. így derült ki, hogy hibás, de mennyire hibás volt a beásási parancs kijelölése. Nosza, át a kupac másik oldalára, ahonnét kikémlelve már magunk előtt láttuk a zajt előidéző ellenséges erők mozgását. Lényegében a balatoni műút - ezt is megtudtuk nemsokára - túloldalán levő széles térségen kellett keresnünk a harci terepet. Mire mindent alaposan felmértünk, valahonnét, a vélhetően járőröző vagy felderítő kisebb egységet már visszaverték. A reggeli órákban a falu széléről kigördült az országúton elénk két-három német tigris páncélos. Támadási parancsot kaptunk, nagy nehezen felcihelődtünk, és a páncélosok mögött előrelendültünk. Nem volt ez sétamenet : heves, golyószórós, géppisztolyos sorozatot kaptunk. Ez nem jelentett különösebb gondot, míg a páncélosok árnyékában menetelhettünk. De működésbe lépett a szemközti oldalról, amerre támadni készültünk, a páncélelhárítók szapora tüze is. A két-három páncélos egy háromszázadnyi embert nem tudott védeni, legfeljebb magukra irányították a tüzet a szovjet részről. A páncélosok nem sokat teketóriáztak, hirtelen sarkon fordultak és eliszkoltak. Magunkra maradtunk, védelem nélkül, de a támadást folytatni kellett a gyalogosoknak. Ott, előbb a meglepetéstől megdermedve, áldott helyzetünkben, erős aknatüzet kaptunk. Csak úgy fröccsentek a fagyos hantok a becsapódáskor. „Le a földre!", jött a parancs, és máris süvített felettünk a félelmetes golyózápor. Egy kis dombhajlat oldalában értünk földet, így már láthatatlan célpontokká váltunk. A domb tetején - nem nagy domb volt az, csak ilyen kis emelkedés - volt egy árok, azt kellett volna, hogy elérjük. A páncélosok persze ott jó célpontok lettek volna, kilőtték volna őket a páncélelhárítókkal. Valószínű, csak azt a parancsot kapták, hogy minket felvezessenek és esetleg támadásba lendítsenek. Percekig, vagy órákig dekkoltunk-e így, földhöz tapadva, nem tudnám megmondani. Bennünk volt a félelem, hogy bármikor elérhet a golyó, hogyha fölállunk. A tapasztalatlanság is bizonytalanná tett a további teendőket illetően. Kússzak a golyószórós mellé, kezemben a két nehéz rákásszál? Vagy a magam védelméről gondoskodjak? Az életösztön az utóbbi mellett döntött, ezért igyekeztem a hátamon keresztbe vetett puskát magamról lehámozni - a rákászokon kívül azért puskám is volt, mert ha rám jönnek, akkor legalább védekezzek. De mindezt csak úgy hasmánt, hisz még a fejünk felemelése is komoly veszélyt jelentett a nem szűnő golyózáporban. Ahogy nagy nehezen átemeltem fejem felett a puskát, a megfeszített vállszíj miatt a puska előrelendült, csövével pontosan bele az édes anyaföldbe, ami most sajnos puhának tűnt, olyannyira, hogy a szűk puskacső nyolc-tíz centiméterre is belefúródott. Sajnos a csőbe is beleragadt némi maradvány, rázogatás után, megtisztítani nem lehetett. Az első lövés után emiatt a szegfej eltörött a závárzatban: fegyvertelenné váltam. Ott voltam a háborúban puska nélkül. Most már egyetlen menedéket a golyószóró jelentett, ezért lapos kúszásban a társam mellé szegődtem. Ezekben a manőverekben kiderült, hogy láthatatlansá-
