Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Patasi Zoltán
Beraktak bennünket a vonatba, alig elrakodtunk, mindjárt légiriadó volt. Szétfutottunk, én egy házba kerültem, a sínektől messzebb. Volt ott egy váltóőr vagy ki, azzal szórakoztam, míg tartott a riadó. Minket nem bombáztak, csak valahol bent a várost. Aztán mindenki visszament, pedig nem kontrolláltak úgy bennünket. Megszökhettünk volna, de nem mertünk hazajönni, mert féltünk a nyilasoktól. Az utakon is álltak olyan vaskalapos határvadászféle pókok, féloldalon kis tollal a kalapjukban. Mikor vittek bennünket Győrbe, Bősön fel volt akasztva egy magyar katona, ott lógott a telefonszobron: megszökött, és a nyilasok felakasztották, az alatt mentünk el. Otthon is féltünk volna, pláne az apám bíró volt, még azt mondták volna, hogy a bíró fia, és itthon van? Még lehet, hogy elvitték volna őt is: itthon is kérdés, hogy kik között lakott az ember. És mint afféle gyerek, a csomagom ott volt a vagonban, azt is sajnáltam, úgyhogy visszamentem. Még mielőtt elindultunk volna, írtam egy levelet. Vittem magammal üres levelezőlapot, bélyeggel és odaírtam, hogy „ezek a disznó nyilasok beraktak bennünket vagonba, most fog indulni.” A nyilas beszólt, nincsen valakinek feladnivaló levele a postára? Én meg ezt a nyílt levelet odaadtam neki. Sötét volt, nem látta, csak benyúltak, mielőtt indultak volna. Biztos nem adta föl, mert otthon nem kapták meg - mikor megjöttem, direkt rákérdeztem. Aztán olvasták a neveket, ez a csapat ebbe a vagonba megy, ez ebbe. A mi tehervagonunkban hetvenhatan voltunk. Voltak ilyen nagyobb gyerekek, tizenkilenc-húsz évesek, nagyon megrohanták a vagont, én nem tudtam, hogy miért. Gondoltam, mit fogok én tolakodni, nos végül az ajtóhoz kerültem. Útközben le is betegedtem: csurgóit a szememből a víz a huzat végett. Egy hétig tartott az út, jártak ki vizelni az ajtóba, és akkor mindig fel kellett állnom: nem volt nyugalmam se, meg persze az a hideg, februárban vittek, fagyott. Mindjárt az első állomás előtt, Hegyeshalomnál a szemafor nem engedett be minket, mert riadó volt. Ha beenged, akkor ott mind elpusztulunk, mert bombáztak. Abban az időben minden pillanatban riadók voltak, akkor ment a legnagyobb bombázás mindenhol itt, Magyarországon. Kint voltunk, hallottuk, ahogyan zuhognak a bombák. Amikor mentünk az állomáson keresztül, akkor láttuk, hogy csak a mi sínünk volt meg, a többi hiányzott. Aztán átmentünk Szlovákiába, Pozsonyba, onnan aztán neki Csehországnak. Prágában állt meg a vonat, nos ezeknek a falusiaknak - búslakiaknak, vásárútiaknak, kürtieknek, ahol dohányt termesztettek - volt leveles dohányuk. Akkor, a háború vége felé mindenből hiány volt, szűkebben volt a cigaretta, dohány is, és jegyre volt. Az állomáson kívül, a sorompónál álltunk meg, nem messze volt valami vendéglő, és a pincérek megtudták, hogy a magyaroknak van dohányuk. Hoztak érte kifliket, meg virslit, de volt, aki órát is adott a dohányért. A nyilasok az úton se kontrolláltak nagyon bennünket, hogy meg-e vagyunk. A Huri Jancsi, aki az albáriakkal volt, egy vagonban voltam vele, Németországban az első állomáson valahol leszállt vízért. Az állomásokon mindig meghúztuk azt a csapot, amivel a gőzöst töltik, engedtünk magunknak vizet. A vonat elindult, kiabáltak neki, Huri, Huri, Jancsi, nos nem jött - hogy készakarva-e, nem tudom. Wurzen Egy hét után Wurzenban kötöttünk ki, Lipcsétől visszább. A nyilasok úgy adtak át bennünket a németeknek, hogy önkéntesek vagyunk, aztán nem sokkal ez után 217
