Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Papp József
210 álltak meg. Még a pálinka vagy cigaretta, vagy mit tudom én nem volt olyan veszélyes, de a dollár... De ott még Magyarországról is, meg innen, Csehszlovákiából is voltak szajrézni. Pockingból volt az elbocsátás Magyarországra. Csehszlovákiába máshonnét bocsátottak el: a kollégák, akikkel együtt mentünk ki, mind Prágán keresztül jöttek haza. De Pockingból sok szerelvény jött, az biztos, hogy 40-50 ezer magyar onnan jött haza. De sokan ott maradtak, pestiek is. „Minek menjünk haza?” - azt mondták. Valami egy hétig voltunk ott: úgy vártuk, hogy mikor lesz a hazamenés, mindennap csak kérdezgettük. Aztán felsorakoztattak minket, mert beállították a vonatot, és mondták, hogy lehet felszállni. Ez volt karácsony előtt valami egy héttel, amikor jött a hosszú szerelvény. Adtak nekünk hideg kaját: vajat, konzervet, kekszet, csokoládét, az amerikaiak tele voltak mindennel, nyakig. Három napra adtak enni, mert három nap alatt Komáromban kellett volna lennünk. A névsor megvolt, mert ott is voltak magyar katonák, parancsnokság, leventék, meg mindenféle kevert nép - a szerelvény fele civil volt. Jött velünk húsz amerikai katona, volt közöttük parancsnok, hadnagy, vagy milyen rangban volt. Az egyik katona beszélt perfekt magyarul, mondta is, hogy magyar származású. Minden vonaton volt amerikai katona, aki tudott magyarul is. De azért megjegyzem, a magyar tisztek között is sokan tudtak angolul, és hát németül mindegyik tudott. Az öreg tisztek egytől egyig mind tudtak, főleg az első világháborús tisztek, és franciául is sokan beszéltek. Ilyen törzstiszteknek az előírás volt. A vagonunkban volt még egy ezredes is - ezredesi rangban volt, de nem aktív tiszt volt -, a kolozsvári tudományegyetemnek a professzora volt. Feleségével volt ottan, de családtagot nem láttunk. Nekünk nem volt semmi, de őneki félig tele volt szajréval az a kis vagon - a németeknek nagyobb vagonjaik voltak, mint az amerikaiaknak -, még le se tudtunk ülni. Negyvenen voltunk, és álltunk. És aludni? Csak aludtunk volna, de nem volt helyünk. Még jó, hogy állni tudtunk. Linz fele jöttünk, és már előre figyelmeztettek, hogy ha Linznél átlépjük a határt, orosz zónában leszünk, és éjjel egyáltalán nem szabad kinyitni a vagonajtót, mert az oroszok rögtön elkezdnek darizni, vagy el is vihetnek bennünket, mert történt olyan eset is, hogy elvittek embereket. Azt mondták, hogy egyben kell tartani. Megjöttünk Bécsbe. Úgy volt megbeszélve, hogy Bécsig elhoz az amerikai mozdonyvezető, és aztán hogy hazafele már az oroszok visznek. Az amerikai mozdony az vissza is ment Pockingba, más szerelvénnyel, üres vagonokkal. De az oroszok nem adtak mozdonyt. Bécs fel volt osztva négy részre, akárcsak Berlin, és aztán szépen ott álltunk az orosz zónában. Nyolc napig. A világon semmi kaját nem kaptunk, már szikrázott az éhségtől a szemünk. Ezeknek is elfogyott mindjárt, a magyaroknak Soestből, akik nekem is adtak enni. Az amerikaiak, akik velünk maradtak, odaadták az ennivalót a gyerekeknek, mert még bébik is voltak ott, így még ők is éheztek. Hogy miért állt meg a vonat, nem tudom. Lehet, hogy valami állomáson állt valami vonat, le volt foglalva. Tele voltak a vasutak, minden tíz percben jöttek az UNRRA-vonatok Bécsbe, élelmiszerrel megrakodva - ha azok nem jönnek, Bécsnek a fele elpusztul éhen. Az osztrákok meghaltak volna éhen, főleg a bécsiek, mert a háború az mindent elvitt. így egy helyen álltunk. Nem volt messze a város: a Bécsierdőben voltunk, az öreg nénikék hátukon hordták a fát, a tüzelőanyagot. Nem volt őnekik se semmi, enni se. Vendéglőben is - nem lehetett kaját kapni. Bementünk ilyen kocsmafélébe, és kértünk bort, de az nem volt bor, csak olyan savanykás lötytyöt adtak, rossz ízű volt. Lehetett kimenni a városba, mert jelentették a katonák is,
