Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)

Papp József

aztán én mindig segítőkész voltam. Szörnyű volt: volt, akinek egy lába se volt, és volt, akinek egy keze se, le volt neki csonkítva. Voltak ott Poroszországból, Königsbergből is, sajnáltam azokat az embereket, kérdeztem tőlük, hogy „Woher, Kamerad?" Azt mondta, hogy „aus Königsberg...’’, a másik „aus Danzig...”, és akkor már kezdett sírni. Se keze, se lába. Először sántítottam, de aztán már ezeknek még az éjjeliedényt is odavittem, akinek nem volt keze. Megszerettek azok is, aztán darabka kenyeret adtak, vagy ezt-azt, amazt.

Valahogy szeptember utolján kerültem kórházba, és körülbelül egy hónapig ott voltam, aztán elvittek francia vöröskeresztes vonattal Lüdenscheidbe, Vesztfáliába. De nemcsak minket, valahonnan szedtek össze németeket, és elvittek. Közben a többi királyfait elvitték Bocholtba, egészen a holland határhoz, aztán csak fél évvel később jöttek haza, mint én.

Lüdenscheid nagyon szép város volt, és nem bombázták. Gyönyörű környezetben voltunk, szép fenyves erdő, és az között voltak a kórházépületek. Ott volt a miskolci hadikórház - kaptak parancsot, és ki kellett menni a kórháznak Németországba, orvosokkal, felszereléssel. Voltak ott mindenféle emberek, jómadarkák, magyar tisztek, akik még halálra is ítéltek honvédeket, és volt még ott egy népbíró is. Ott megbújtak, és haza se akartak jönni. Amikor már elég jól felépültem, bevágódtam konyhamalacnak: edényeket mosogatni vagy krumplit pucolni. Jól ment a dolgom, kaja volt nyakig, és meg is híztam. Jó volt ott, színdarabokat játszottak, misék is voltak, és nyugodtan kijárhattunk a városba is. Adtak egy-két márkát is azért, meg cigarettát. Ivászat is volt ugye, de én még fiatal voltam, nem ittam, a sört se szerettem. De nem is lehetett, olyan savanyú vizecskék voltak a büfében. De ott is volt olyan, hogy nem volt egy keze se neki: magyar katona, mert ott már csak magyar katonák voltak. Egy keze se volt neki, de úgy futballozott, mint a rosszseb.

Négyen feküdtünk a szobán, és volt közöttünk két SS-katona. Ezeket az SS-ket, utoljára a nagy részüket mind az oroszok ellen vetették be. Az egyik magyarországi sváb gyerek volt, egy Pécs melletti faluból, Klein Gyuri, annak az ágyhoz ki volt kötve a lába: bombázás alatt elvitte neki a sarkát, rövidebb volt az egyik lába, és mindig hordtam neki a kaját. A másik egy Munkács környéki sváb volt, Fischer Vilmos, neki a keze volt lelőve, a bal keze volt gipszben, ha jól emlékszem. Mind a ketten svábok voltak, de beszéltek perfekt magyarul. A harmadik az pesti srác volt, olyan idősebb gyerek, egy orvosnak a fia. Szétlőtte saját magának a sípcsontját - őrségbe ki volt téve, nem bírta, félt, és így akart kórházba kerülni. Rájöttek, és halálra ítélték, de szerencsére jöttek az angolok és megszállták azt a területet. Beszélt perfekt angolul is, meg németül is. Olyan lükének nézett ki, de jó volt vele menni, mert aztán még koldultunk is: ha kimentünk, akkor valakitől cigarettát kértünk. Énnekem mondjuk nem kellett, mert én nem dohányoztam. És még egy székely magyar is volt velünk, Tóth Andrásnak hívták, ha jól tudom.

Aztán egyszer beálltak a Studebakerok, kiolvasták a neveket, felsorakoztattak, összepakolni, és megyünk, még nem is mondták, hogy mi lesz. Elvittek minket Soestba, ami olyan sík vidéken volt. Ott csak valami nem egész két hétig voltam, olyan tíz-tizenkét nap. Már közeledett a tél, ugye, rendes kaszárnyákban voltunk - valamikor Wehrmacht-kaszárnya volt az -, nem barakkokban laktunk már akkor. De ott is, az angoloknál ki lehetett menni, ott nem úgy volt, mint az oroszoknál, nem! Őrség ugyan volt, de nyugodtan kimehettünk, jártunk moziba: általában amerikai filmeket adtak, német filmek nem voltak, mert azok általában csak propagandafilmek voltak, és azokat azért nem engedték az angolok játszani, a régi Hitler-fil-207