Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Papp József
Mondom, királyfaiak voltunk valami nyolcvanan, de szétosztottak minket. Ez már egészen Schleswig-Holsteinben volt, közel a dán határhoz. Na de nem akartak sehova elfogadni minket, aztán egy repülőtérre kerültünk, Blankenseebe. Lübecktől voltunk nem messze, olyan 12-15 kilométerre, ott volt egy hatalmas nagy reptér volt - dombos vidék volt -, a repülőtér dombon volt, és néztünk le a falura. Ne hazudjak, százötven, kétszáz gép is volt ott biztos: Messerschmittek, Heinkelek meg Junkersok. De nem volt benzin. Mikor már mi ott voltunk, akkor már hohoho! De már voltak lökhajtásos repülők, turbóknak neveztük őket. Mindig valami újítást csináltak, még az utolsó pillanatig: hát csodálkoztunk a németeken. Még evangélikus templomban is voltunk ott, de a pap is olyan érdekesen prédikált ám, olyan bátran meg merte mondani a magáét. Az halálos bűn volt a Hitler alatt, az utolsó pillanatban is, a kritizálás: hogy nagy a veszteségünk, meg ilyeneket beszélt. A templom fele sírt. Már tudták, hogy vége a háborúnak. Blankenseeben valami hatvan magyar volt, ebből tízen voltunk Királyfáról: Vincze Lénárt, az volt a legöregebb, aztán a Pozsonyi József, Takács Gelli, Kiss Balázs, Papp Lénárt, Papp Laci, Varga Laci, Kubác Béla, Bergendi József és én voltam a tizedik. A Kubác Béla pesti volt, kőbányai, csak királyfai nőt vett el. Voltak még szegény cigányok is közöttünk, mégTornócról is voltak. Dolgoztattak bennünket - ha lebombázták a barakkokat, azokat építettük újból fel, lövészárkokat ástunk, vagy ástuk le a légvédelmi ágyúkat. Egy sellyei cigánygyerek meghalt, Bujkó nevezetű. A kollégája, a Szilágyi agyonlőtte őt. A Fiakokat kellett pucolni, ez a Bujkó fent volt, valamit babrált ottan, és a Szilágyi meg lent volt és akarta kihúzni a ravaszt. A németek benne hagytak egy lövedéket, nos elsült. Szétfröcskölt a hasa neki, a hasában robbant. Rögtön kinyújtózkodott: az is velem volt egyidős. Még csak őrségbe se tettek minket, nem kaptunk fegyvert. Egyszerűen nem bíztak bennünk. Fiatal német lányok, 16 évesek, azok voltak a Flakok mellett. Az a vak fegyelem, még az utolsó pillanatig, te jóságos jóisten! Az a német nép, az fantasztikus nép! Sok pilóta és repülőgép volt, de nem volt már benzin. Amikor felszálltak, sajnáltuk őket, pedig mi is - 16-17 éves gyerekek - sajnálatra méltók voltunk. Az egész olyan volt, mint az agyaggalamb-lövészet: felszállt például 25 Messerschmitt, vagy Focke-Wulf, és csak öten-hatan jöttek vissza... A többieket más repülőterekre vitték. Nekünk a Szabó hadnagy lett a parancsnokunk, a Zeitlingerék különváltak. Királyfáról valami három vagy négy csoport különvált. Voltak, akik voltak harmincán. A többiek is csak mind Schleswig-Holsteinben, azokban a tájakban, mind repülőtereken voltak, kivétel nélkül. És ott is többnyire ástak: lövészárkokat, rókalyukakat leginkább - az jó volt, az ember lebukott benne, és ha oda nem esett bomba, csak melléje talált, akkor bedobál földdel, de meg nem hal. A rókalyuk az jobb volt, mint a futóárok. Mindenre rájöttünk mink ottan, amire rá kellett. Vagy aztán ágyúkat ástak le, és hordták a gépekhez a lőszert és a bombákat. Mi is Lübeckből hordtuk a lőszert, meg mindent, pedig nem lett volna szabad - Lübeckben nem lett volna szabad még kikötni se. Ott székelt a svéd, portugál, és a svájci vöröskereszt. Az Freistadt volt, nyílt város. A Nemzetközi Vöröskereszt védte, mindenfele vöröskeresztes zászlók is voltak. Ottan az angolok egyetlenegy lövedéket, se bombát nem dobtak rá. 1942-ben bombázták először és utoljára is. Egyszer a Takács Gellivel voltam ott. Meg voltunk rakodva: bombákat raktunk be, meg lőszert, meg mit tudom én, tele volt lőszerrel a teherautó. Két német sofőr elöl volt, egyszer csak ám - akkor már Lübecket elhagytuk -, jött egy vadászgép, mert 201
