Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Kőrös Zoltán: Előszó
19 meisterhoz, és elmondtuk neki, hogy mi van. És hogy legalább kenyeret adjon. Kaptunk is, aztán nekivágtunk az útnak. Wasserburghoz értünk, egy gyönyörű kilátóhely volt, ott lent valami kis tábor volt, leballagtunk oda. Az őrök felfigyeltek, hogy milyen csapat megy hozzájuk. Leadtuk a panaszt, hogy szeretnénk bemenni, mert hallottuk, hogy táborból visznek haza bennünket. Megnéztek bennünket, azt mondták, hogy gyerekekkel nem foglalkoznak. (Levánszky György, Wasserburg am Inn környéke, 1945. május eleje) A helyzet nem volt biztonságos a szövetségesek megérkezése után sem. Tony Judt brit történész szavai szerint Európa a második világháború után az abszolút szenvedés és vigasztalanság kirakata volt. A háború legláthatóbb emlékeztetői a lebombázott városok romjai voltak, ezeknek a fényképei még ma is tükrözik a háború utáni időszak szörnyű realitását, de ez csak az egyik oldala volt a háború szörnyű örökségének. Európa-szerte az éhség, legyengültség, a betegségek, az erőszak és ezek következtében a halál még hosszú ideig szedték az áldozataikat 1945. május 8-a után is. A kiszámíthatatlan tényezők közé tartoztak azok a tömegesen bolyongó személyek, akik a háború befejezése után elemi módon rajzottak ki, hogy élelmet szerezzenek és a hazautat keressék. A nyugatosok ennek a sokmilliós embertömegnek a kis részét alkották. A menekültek Európa legkülönbözőbb részeiről származtak: köztük voltak a koncentrációs táborok felszabadult rabjai, a németek volt hadifoglyai (franciák, lengyelek, szovjet katonák), a német fegyveres erők képviselői (a németeken és magyarokon kívül olaszok, horvátok, de az ún. vlaszovista ukránok és oroszok is), és nem utolsósorban azok a személyek, akik önkéntesen vagy kényszer hatására munkára lettek fogva Németországban. És persze, a tömegben mindenféle ember volt: a felszabadulás öröméhez gyakran a bosszú, erőszak és rablás is társult,19 de problémát jelentettek az utazási viszonyok is. Az adatközlőimnek alvóhelyet is találni kellett, és azt néha csak a szabad ég alatt találtak. A Harmadik Birodalommal együtt összeomlott a már addig is elégtelen élelmezés, így a front átvonulása után sokszor csak a koldulásra, lopásra és rablásra lehetett hagyatkozni. Olyan két-három hétig jöhettünk végig gyalog Németországon, májusban, júniusban. Kéregettünk, bementünk házakhoz, mama, nicht kleine brot? Oficír kaput, kompánia weg, fliege ratatata bum bum bum, magyaráztuk. (László Jenő, 1945 májusa-júniusa) Aztán mink, hősiek szétszakadtunk, elmentünk kétfelé, egyik csoport erre ment, másik arra. Csak arról tudtuk, hogy merre mentek a leventék, hogy a marharépának a héja el volt az úton dobálva. Mikor beérkeztünk valami faluba, megkezdtük a koldulást: Mutter bitte schön, kleine brot, zwei tag nicht essen, ennyit mink is tudtunk. Falu végén megint összejöttünk, ahol elestéledtünk, aztán az erdő mellett volt az alvás. (Gottlieb Ervin, valahol Észak-Németországban, 1945 tavasza) Néhány visszaemlékező a szövetségesekkel való találkozása után is hosszabb ideig folytatta a csavargó életstílusát. Néha viszont jobb volt nyugati fogságba esni, ahol többé-kevésbé beállított szabályok és nem egy esetben jobb ellátás is volt, mint kóborolni a háború utáni anarchiában, elsősorban a nagy veszélyt jelentő szovjet zónában, ahol többen a Vörös Hadsereg kezébe kerültek. Volt ugyan néhány fiatal levente, mint például Miklós Géza, vagy E. S.,20 akit a szovjetek egy idő után 19 Judt, Tony: Povojnová Európa. História po roku 1945. Bratislava, 2007, 14-38.; Burleigh 2008, 653.; Lowe 2014, 118-123. 20 A visszaemlékező anonimitásban akart maradni.
