Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Lengyel István
192 Szereztünk pléhet, két téglára rátettük és aláfűtöttünk. Mikor megszáradtak a szemek, lisztet csináltunk belőlük. De most hogy csinálni a malmot? Az is pofonegyszerű volt. A németeknek voltak azok a kilós kenyérkonzervjaik: amikor eljöttünk Heidkatéba, kaptunk talán három vagy négy darabot az útra. Azokból csináltunk darálót. Két dobozt használtunk fel, egyik volt a belső, az alját és a tetejét levágtuk, a közepén volt az a forrasztás, ott szétfeszítettük, szegekkel csináltunk rá sűrűn lyukakat és ahogy át lett lyuggatva, a pléh kívül olyan recés lett, mint valami reszelő. Aztán valahogyan megint összeillesztettük, de egy kisebb részt kivágtunk belőle, hogy kisebb legyen az átmérője, hogy belepasszoljon a másik dobozba. A nagyobb dobozt befelé lyuggattuk, úgyhogy ha a kisebb dobozt beletettük, a két recés része majdnem összeért. A kisebb dobozt magasabbra hagytuk, a tetejére tettünk egy fogantyút, amivel aztán forgattuk a nagyobb dobozban. Kicsit nehezen, de gyönyörűen meg lehetett darálni a rozst, olyan volt a végén, mint olyan finom srót, amit az állatoknak szoktak leforrázni. Aztán abból sütöttünk, vagy kását főztünk. Emlékszem rá, Lacinak nyár elején volt a névnapja, akkor sütöttünk lepényt. Tengervizet kevertünk össze édesvízzel, a folyóból, de először olyan hasmenésünk volt, hogy ha pislantottunk, akkor nem lehetett visszatartani. De aztán próbálgattuk az arányokat, és lassan rájöttünk, milyen keveréknek kell lenni - kétharmada édesvíz, egyharmada tengeri -, és akkor már nem volt probléma. Éppen jó lett, és ennek nagyon örültünk. Aztán átvették a többiek is ezt a smírt, úgyhogy az egész tábor - akinek volt dohánya - az oroszoktól vett rozst, csinált magának lisztet, és annak mindjárt jobb élete lett. Nagyon sokáig tartott, amíg hordták az oroszok. De egyet nem mondtak meg, csak a legvégén: akkor árulták el, hogy azért nem hoztak, mert már abban a gabonasleppben nem lehetett azt a két halottat arrébb piszkálni, mert mindig közöttük nyúltak le a gabonáért! A víz színén voltak, de ahogyan hordták el a rozst, a vízszint mindig lejjebb ment és a végén már nem nyúltak hozzájuk. De kutya bajunk se volt belőle, az át volt sütve, főzve. Látták, hogy senki se veszekedett meg tőle és a hecc kedvéből elmondták, hogyan volt. A mi oldalunkon bárányokat legeltetett a német pásztor, de azok persze szétmentek. Volt köztünk két hentes, azt mondják, ne féljetek, gyerekek, bezabálunk. Meg volt rendezve, hogy mikor a pásztor nem nézett, akkor gyorsan lerántottak egy bárányt. Az volt az első, hogy a szegénynek jól megszorították a pofáját, hogy ne bőgjön. Négyen-öten nekifogtak, nagyon gyorsan el lett intézve. Az a nyomorult állat, a késsel gyorsan elvágták a nyakát és még élt, amikor már a hátsó lábán húzták le a bőrét. Szegény, az olyan gyorsan abbahagyta a mozgást. Megfőzték és aztán szétosztották a partinak. Annyi volt, amennyi jutott, de maguknak azért tettek egy kicsit félre. De a dohányosok dohányt akartak érte, de sokáig már nem tartott az, hogy egy kis dohányért lehet valamit venni, mert már kiadtunk belőle amennyit csak tudtunk. Hogy mennyire lehet törődni azzal, hogy az ember ne patkoljon el a kaja végett... Ilyen volt akkoriban a világ, lopni kellett. Egy nagy baj volt: ennek a hentesnek már nem volt elég a bárány. Volt ott a másik oldalon egy borjúcska, és éjjel átmentek érte. Akkor az állatok kérődznek, olyan nyugalom van és elbántak vele. Át is hozták, csakhogy mit csináljanak a bőrrel és a belsejével? Na, egyszerű, gondolták, lyukat csináltak - az csak olyan homokos terület volt -, és bele a gödörbe. De az nem volt mély, úgyhogy arra a dögszagra lassan jöttek a dongók. Aztán tettek rá egy kis zöldet is, és még egy kis földet, a legvégén még gyöpkockákkal is kirakták a tetejét. De francokat, az se segített, észrevehetően röpködtek a dongók!
