Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)

Lengyel István

188 Kivettek ügyesen és mozognom kellett, amíg végre ki tudtam egyenesedni. Aztán már mindenki azon a helyen maradt, amit talált. Én is rendet csináltam a szekrényben, úgyhogy estére már automatikusan oda mentem, de csak későbben, hogy minél kevesebbet tartózkodjak benne.

Talán három-négy napig tarthatott az út a nagy tengerjáró hajóval, aztán valamilyen dán szigeten kitettek bennünket, ami közel van Németországhoz. Aztán két vagy három nap múlva azt mondták az ottani németek, hogy átvisznek bennünket német oldalra. Az alhadnagyunk azt mondta, hogy Deutschland kaput és hogy ő már otthon van és lelép. Megköszönte, hogy összetartottunk és nem csináltunk problémát neki, aztán jó utat kívánt. Az ottani németek intézkedtek, két gyorsnaszád volt elkészítve, felszálltunk a fedélzetre és átvittek bennünket a németországi oldalra, Kiel alatt jóval olyan húsz-huszonöt kilométerre. Elég hosszú ideig mentünk, már estére, szürkületre értünk oda. De ott meg nem volt kikötő; nem tudom, hogyan, de ők úgy látszik tudták, hogyan lehet ott kimenni. Kitettek bennünket, sok szerencsét kívántak és mentek vissza. Hogy miért tettek ki minket ott, nem tudom, de már fejetlenség volt mindenhol. Körülnéztünk, de nem láttunk mást, csak erdőt. Késő volt már, nem mertünk tovább menni, nem tudtuk, hol vagyunk. Megint csak az volt a probléma, hogy hogyan fogunk aludni. Szerencsénk volt, mert vittük magunkkal a pokrócot és volt nagykabátunk is. Esett az eső, nem olyan vadul, de azért nedves volt minden, egy kicsit beljebb mentünk az erdőbe, kiszedtük a gönceinket, különösen a celtákat és jól betakaróztunk. Elhelyezkedtünk egy csomóba és összebújva reggelig valahogy kibírtuk.

No most mi történt? Mikor hajnalodott, az volt az első, hogy hol vagyunk? Senki semmit nem tudott. Voltak köztünk olyan erősebb legények, egyiknek még pisztolya is volt, nem tudom, honnan szerezte, csak azt mondta, ha szükség lesz rá, van egykét töltény. Azon kívül még valakinek volt valamilyen hosszabb kése, azt is elszúrta, hogyha szükség lesz rá. Azt mondták, maradjatok itt, mi elmegyünk körülnézni, hogy hol vagyunk, esetleg szerzünk kaját valahol. Csakhogy mi történt? Elmentek, egyszer csak meglehetősen ijedve jöttek vissza. Azt mondták, megtolhassuk srácok, bajok vannak. Ott nem messze volt négy vagy öt autóbusz, teli magas rangú német tisztekkel. Azok már, ugye tudták, hogy vége a háborúnak és több mint valószínű, hogy ott várták meg, hogy mi lesz, hogy lesz. Mikor meglátták a mieinket, azonnal kijöttek és fegyverrel várták őket. Nem akartak elfutni, odamentek - egyik gyerek eléggé jól beszélt németül -, és kértek tőlük kaját. Menjetek vissza, ahonnanjöttetek, nekünk is alig van: magyarázták, hogy keine, keine, nincs semmi, tűnjetek el! A srácok megijedtek, nem akartak problémát, hát visszajöttek.

Legalább tudtuk, hogy ezek arra vannak, úgyhogy nekünk másfelé kell menni. Megbeszéltük a dolgot és a németek is, akik kiraktak bennünket, megmondták, hogy milyen irányba menjünk, hogy ott a város: már arra se emlékszek, hogy hívták. Aztán oda is kerültünk, gyalog. Már pontosan nem tudom, hogy mikor, hogyan volt, de azt tudom, hogy mindjárt az állomásra mentünk. Azt a célt tűztük ki, hogy megérdeklőjük, mikor megy legközelebb vonat Szlovákia felé... Csak annyi eszünk volt, hogy azzal ha lehet, el is indulnánk. Szóval tényleg nagy marhaság volt, annyira naivak voltunk, hogy milyen jó lesz, minél hamarább állomásra jutunk és a legelső vonattal, ami abba az irányba megy, elmegyünk haza. Persze azt tudtuk, hogy nem mindjárt oda megyünk, de azért mindig csak közelebb és közelebb hazafelé, ugye?

Az állomáson vagonok voltak, és mozgást láttunk közöttük - kiderült, hogy valami olasz katonák voltak, olasz egyenruhában, és volt fegyverük is. Hogy úgy kerül-