Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Lengyel István
184 A kivitel A leventéknek szilveszter délutánján sorakozót rendeltek el a nyilasok. Nem emlékszem, hogy ez ki-e volt dobolva, de valószínű. Lehet, hogy nevetséges, de én egyáltalán nem ijedtem meg. Már kisóvodás koromtól tele volt a fejem katonasággal, mindig katonásdit akartam játszani: amint találtam egy botot, az már nekem kard vagy puska volt. Amikor ki lett ez jelentve, a kíváncsiság szinte kicsit fel is dobott, nem voltam betojva, hogy idegenbe megyek. Fel se tudtam akkor még fogni, hogy hova megyek, miért megyek, és hogy ott lehet valami probléma is, otthagyhatom a fogam. Nem volt hátizsákom, apám zsákból csinált egyet, mindkét sarkára tett egy krumplit, ott rákötötte a madzagokat, hogy ne csússzanak le a csomók a végekről - azok voltak a vállpántok. Apám száraz kaját készített, becsomagoltuk, alulra tettük a melegebb holmikat, aztán fönt lekötöttem, és kész. A városmajori téren, a tűzoltószertár mellett kellett felsorakozni, és csakugyan sokan jöttek. Nem akarok nagyon mellé mondani, de olyan százötven-kétszáz levente is lehetett: de nem csak somorjaiak, hanem a járás falvaiból is, úgyhogy az a nagy tér tele volt. Mielőtt még elindultunk volna, kaptunk egy figyelmeztetést, vagy ijesztgetést, hogy ne merjen senki se elszökni, mert felelősségre fogják fogni és nagyon ráfázhat. Arról nem volt szó, hogy hogyan, ők azt nem mondták meg, de azt tudom, hogy senki se szökött meg. Nem is emlékszek pontosan, hogy kik voltak azok, csak azt tudtuk, hogy a nyilas bagázs csinálta az egészet, ővégettük mentünk ki. A nyilasok rendelték el, de néhány tanár is be volt szervezve: talán egy vagy két tanító jött velünk egészen Dévény újfaluig. Somorjáról elindultunk Pozsony felé. Pozsonypüspökin megálltunk, ott voltunk egy éjjelt és egy napot, január 1-jén este elindultunk Dévényújfalu felé. Mikor odaértünk az ottani állomásra, azt mondták, hogy körülbelül hajnalban jönnek vagonok, és be fogunk szállni. Jól emlékszem, egy somorjai levente, az szegény, egyetlenke volt, kicsit kényesebb, elkezdett ott sírni és kérte, hogy vigyék vissza. Aztán a tanárral, aki velünk volt, visszamentek Somorjára. Emlékszem rá, tele volt a váróterem, és még kint is voltak leventék, akik aztán összebújtak. Hajnalig aludtunk, már amennyire aludni lehetett. Aztán reggel sorakozó és jöttek a vagonok: nem személykocsik voltak, hanem marhavagonok, de tiszták voltak. Elindultunk, de hogy ki volt a kíséret, azt nem tudom megmondani. Egészen Egerig mentünk, aztán Berlinen keresztül Észak-Németország felé irányítottak. Dévényújfaluból egészen a tengerpartig talán három-négy napig mehettünk, ha nem többet. Útközben nem élelmeztek, csak az volt, amit vittünk magunkkal. Pontosan már nem emlékszem rá, de meglehetősen közel a tengerparthoz kiszálltunk és gyalog mentünk Dievenowba, maximum egy-két napig, úgy látszik, az volt a cél, de mi ezt nem tudtuk. Azt se tudom, hogy akkor ott ki kísért bennünket. Dievenow és Swinemünde Dievenowban csak fabarakkok voltak, és egy röptér, ott láttunk legelőször lökhajtású vadászgépeket. Amire nagyon emlékszem, voltak ott ezek a hidroplánok is, tulajdonképpen a tengeren volt a parkolójuk, és mikor mentek el, kimentek a nyílt tengerre és felszálltak. De hogy bevetésre mentek-e, mink semmi ilyet nem tudtunk. Emlékszem rá, szétosztottak bennünket, előre tudták, hogy hányán leszünk egy
