Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Kosztolányi Gáspár
kilométer hosszú, széles alagutat, középen utcával, jobbról balról padok, villanyvilágítással és vízcsapokkal. Nem tudtuk elképzelni, hogy egy olyan kis városnak hogy lehetnek ilyen modern óvóhelyei. Sok alagút volt ott, és amikor riadót fújtak - és az majdnem mindennap volt -, hol egyikbe mentünk be, hol a másikba. Lent voltunk, és hegyettünk volt körülbelül hatvan-hetven méteres kőréteg, vagy talán még százméteres is lehetett. De bombázások Quedlingburgban akkor nem voltak, csak a nem messzi Halberstadtot bombázták, ami egy iparvároska volt. Mindig mondták, hogy már megint bombázták: szabályosan még a föld is mozgott, és lehetett látni a villogásokat, pláne este. És ott már beszélgették a civilek - azt hittük, hogy pletyka -, hogy ott van valahol nem messze, a Harz hegységben a csodafegyver, amit Hitler bejelentett. Állítólag volt olyan beszéde, hogy olyat fog cselekedni, amit az isten se bocsájt meg neki. A német katonák meg a nép is maga terjesztette, még akkor is bízott sok német abban, hogy megnyerik a háborút. Aztán később, a tévében hallottam, hogy a Harz hegységnek a túlsó oldalán ezüstbányák voltak, és azokban az óriási termekben, ahol az ezüstöt földolgozták, megszűnt a kitermelés, és ott volt a V2.13 Az már komolyabb fegyver volt, nagyobb volt a lőtávolsága is és egy lövedék olyan kárt tudott csinálni, mint egy nyolcmázsás láncos bomba. Ki a frontra és vissza Aztán bevagoníroztak bennünket, mentünk tovább, és meg se álltunk egészen Odera-Frankfurtig. Kivagoníroztunk, és sose felejtem el, ott nem volt híd, Frankfurtból komppal mentünk át az Oderán. Egy községbe mentünk, Pinnowba, ott voltunk körülbelül két hétig. A századunk egy nagy szénasopában aludt, a szalma föl volt bálázva, a többiek nem tudom, hol voltak. Először onnan jártunk ki dolgozni, de az csak egy hétig tartott, hogy visszajártunk a faluba, később aztán kint maradtunk, sáncokat, lövészárkokat csináltunk. Történt ott egy eset: néhányan elmentünk egy asszony után, aki maga volt, gondoltuk, segítünk neki, hátha leesik valami. De nagyon csúnyán nézett ránk, és zavart el bennünket, weg, weg; ezek olyan fél lengyelek voltak ezek a pinnowiak - csodálkoztunk, mert mi jót akartunk.- Az anyja szentségit, basszunk ki vele! - mondta a Jónás Jenő. Egyszer láttuk, hogy kenyeret süt, volt olyan kívüli kemencéje, befűtött és beledobott valamit. Aztán a betyár Jenő kileste valahogyan, és amikor az asszony bement az istállóba, odament és egy kutácsfélével kirángatta a forró félsült kenyereket.- Gyerekek - mondta még a Silbeck is -, ezt azonnal megenni, mert ha erre rájönnek, kivégeznek bennünket! Ott rögtön megettük azt a forró kenyeret, a nyelvünk a végén már majdnem ki volt hólyagosodva. És aztán tényleg, az asszony jelentette, hogy eltűntek a kenyerek, és már jöttek is a katonák. Mi persze nem tudtunk semmiről se. Pinnowban volt a leghidegebb az egész télből. Amikor elindultunk Quedlinburgból, tavaszias idő volt, de mire odaértünk Odera-Frankfurtba, megint rosszra 13 A VI és V2 rakétákat Nordhausen melletti Mittelbau-Dora koncentrációs táborban gyártották, kb. 60 kilométerre Quedlinburgtól délre. 151
