Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Gányovits Alfonz
126 vet, ami babérkoszorúban volt és a szívben az volt, hogy „1945” és alatta a „fogságban”. Sorban álltunk, mikor tűvel böködtek minket, nem úgy, mint a mai világban, hogy a tűk össze vannak kötözve. Egyik pesti gyerek tetovált, ki milyen képet akart. Fájt ám úgy, hogy igazán. Mindjárt dagadt, csap alá tettük, dörgöltük, aztán mindenféle leveleket tettünk rá. Mikor már otthon voltam, savanyó káposztát, meg ehhez hasonlót tettem rá - akkor már nem akartam. Mikor szép idő van, nyáron, még halványan lehet látni most is egy részét. Wolfsburg és Fallingbostel Elzéből gyűjtőtáborba vittek, a falu Wolfsburg volt. Autóval vittek bennünket oda, 1945. szeptember 26-án. Már ott nagyobb láger volt, még utcái is voltak, barakkokkal, ezt a lágert olyan harmincezerfősre becsülték. Ott már volt mindenféle katonai alakulat, voltak hidászok, tüzérek, gyalogság, meg mindenféle más, civilek is, leventék is, de mind magyarok. A proviantyákunk, a hadtápos, egy púpos lengyel volt. És voltak ott nyilasok is: fejesek is, meg kisnyilasok is. A fejesek a kis csórókkal nem bratyiztak, nem is igen szerették, ha ott járkálnak a barakkjuknál. A kisnyilasoknak, ügyi, azoknak még parancsolgathattak, de minekünk, meg a katonáknak nem mertek, mert mink lekiabáltuk őket. Legelőször hatan voltunk a szobán, ott volt velem a Zsoldos Jani is. Szabadon mozoghattunk; én nem tudok róla, hogy be lett volna kerítve a tábor. Igaz, nem is voltam a szélén, abból a táborból nem voltam el, de mozoghattunk, nagy területen volt az. A tisztálkodással nem volt probléma, voltak mosdók. Mellettünk volt a barakkparancsnok, az egy volt magyar rendőrtiszt volt, már majdnem nyugdíjaskorban. Az volt a főnök, de hát mink nem vettük komolyan őtet. Csak egy spanyolfallal voltunk tőle elválasztva, ami nem a plafonig volt, én fent voltam az emeletes ágyon, ráláttam a szobájának a sarkára. Mink gyerekek hangosabban beszéltünk, és a rendőrnek nem tetszett. Aztán még rá is szóltam, hogy kuss, öreg! Aztán mondta, hogy mi lesz ezekkel a fiatalokkal? Elveszik az ország! Te öreg, ne parancsolgassál, már most nem vagy rendőr, mondták neki az öregebbek. Volt ottan többfajta barakk, és bálokat rendeztek bennük, volt a „Búzakalász”, a „Pipacs”, meg „Zöldbéka” bálterem. A Búzakalász ki volt ürítve, ki voltak szedve a közfalak, és ottan az idősebbek táncoltak a nőkkel, mert voltak nők, akiket vittek be az állomásról, meg mindenhonnan. Ott bent nem volt őrség, a bálon lehettek nők, de a szobán nem volt szabad nőt tartani. Volt úgy, hogy jöttek az angolok razziázni, nem lehetett a barakkból elmenni, bejöttek a szobába és körülnéztek, hogy nincsenek-e. Elég sok volt a nemi beteg, a lágeren belül voltak vöröskeresztes barakkok, ahol ezeket kezelték, külön a férfiaknak és külön a nőknek, külön-külön őrözték őket a katonák. A férfiaknak felszúrták a tüzes vasat a húgycsövüken keresztül, ottan ordítottak mint a sakál. Ugye akkor még nem volt ilyen, mint injekciók, meg hasonló. A lágerunknak még focicsapata is volt. Én is játszottam ott kint, jobb szélső voltam, de csak egyszer, mert elrúgtak, aztán helyemre ment egy Kosár nevezetű, az valahonnan Megyer mellől volt. Egyszer fociztak az angolokkal, akkor volt az, hogy ha megnyerik a mieink a meccset, kapunk vacsorára valami különleges dolgot. El is vittek bennünket a meccsre teherautókkal, egy gyárnak a telepén volt. A háború alatt kétéltűeket gyártottak ott, de még az után is ment a gyártás, mert láttuk, amint este vitték a sok kétéltűt a hídon keresztül valami raktárba. Mink odaláttunk,
