Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Gányovits Alfonz
124 Aztán mikor már harmadik bürgermeister volt, akkor már lett konyhánk, lett szajré, konzervok, miegymás. Lett egy szakács is, egy nyárasdi, a Varga Gyula, az talán 1926-os volt, az főzött. Aztán már ettől a gazdától elszállásoltak minket a falutól olyan fél kilométerre, ott volt valamikor valamilyen raktárféle. Ott már kicsit jobb volt, ott aztán már a Gyuláék főztek. Jó verekedős gyerek volt amúgy is, elmentek egy marhát lopni. Már ki volt nekik nézve, de mikor mentek érte, már hozták ki az istállóból az oroszok. Azok a háború alatt átálltak a németekhez, aztán fogságba kerültek azok is. Jöttek az amerikaiak, hogy hol van a marha. Minálunk nem volt, aztán az oroszoknál találták meg azt, ami megmaradt belőle. Az amerikaiak azok - hogyan is mondjam - olyan lazábbak voltak, olyan szabad mozgásúabbak, nem úgy, minta magyaroknál, hogy nagy a fegyelem. Náluk is azért megvolt a fegyelem, de azok nem ugráltak. De az biztos, hogyha az amerikainak húsz lépésre kellett mennie, ami ott volt dzsip, beleugrott, nos ment a vécére: azok nem gyalogoltak, ha nem kellett. Akkor szoktuk őket látni, amikor reggeliztek vagy ebédeltek. De nekik más volt ott Eimeben a kosztjuk. Volt ott nekik egy hosszú asztal terítve, ott volt kávé, kakaó, tej, meg amit akart, a fehér kenyér olyan volt, mint a kalács, az asztal végén meg volt mindenkinek egy csomag, abban volt öt cigaretta, öt szál gyufa, volt benne nápoli, csokoládé, meg egy rágógumi. Mink meg ottan álltunk egypáran, már vártuk, hogy kapunk valamit. Elejével úgy csinálták, hogy széthasították a csomagot, kivették belőle cigarettát, és a többit szétdobták nekünk. Egymás kezét összegyúrtuk, tönkrement az anyag is, alig maradt belőle valami. Aztán már másik, harmadik napjára összebeszéltünk, hogy gyerekek, így nem megy, mert tönkremegy minden. De azért taszigáltuk egymást, hogy legyen egy kis öröm ezeknek a katonáknak - így szórakoztak az amerikaiak -, aztán szépen összeszedtük a cuccot, elmentünk félre, mindegyikünknek ki kellett fordítani a zsebét, hogy nem-e maradt benne valami, ott egy rakásra tettük, aztán osztottuk szét. Aztán egyszer, honnan, honnan se, odakeveredett hozzánk egy magyar rendőrtizedes, és ő akart ottan nekünk próféta lenni, parancsolgatni. Az egyik gyerek kiment a határba és valahonnan krumplit hozott sütni. A rendőr rájött és kiköttette: a kezét hátul megkötötte és a fára húzta. Mikor a gyerek elájult, leengedte. Az egyiknek mondta, hogy hozzál vizet és azzal leöntötték. Persze mindenre akad segítő, mindenre. De ügyi, voltak ottan tizenkilenc évesek, jó verekedős gyerekek, odajöttek, és az egyik kérdezte a rendőrtől, már tegezte, hogy mit csinálsz te izé? Az egyik az alacsony volt, de amúgy jó köbzsi gyerek, lehúzott a rendőrnek egy jót. A kikötött gyereket meg felébresztették, mert elájult a fájdalomtól. Aztán hogy merre ment a rendőr, nem tudom, de elkergették őtet. Egyszer volt olyan is, hogy ki jelentkezik amerikai katonának? Ültek kint az udvaron az asztal mellett olyan katonafélék és toboroztak minket. Mindenféle csicskásnak, meg mit tudom én minek lehetett jelentkezni. Sokan jelentkeztünk is, fel is írtak bennünket, még én is elmentem volna. Fiatal gyerekek, mind ilyen kalandvágyók voltak, gondolták, hogy a fiatalokból katonákat nevelnek. De aztán egyszer csak jött a hír, hogy ledobták az atombombát Hirosimára, úgyhogy vége lett, nem lett belőle semmi. 1945. augusztus 15-én Eimeből Elzébe vittek bennünket, már akkor talán angolok vittek bennünket, teherautókkal. Az egy kis láger volt egy vasútállomás mellett, hogy mi volt ottan azelőtt, nem tudom. Ott nem voltunk sokan, talán ezren lehettünk. Nem vigyázott ott ránk senki, szabadon mászkálhattunk. Azt már biztosan
