Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)

Gányovits Alfonz

A púpos nyilas alacsony volt, felállt egy olyan ötvenliteres söröshordóra, és kijelentette, hogy lehet jelentkezni alakulatokhoz. Ott már voltak erdélyiek, dunántúliak, pestiek és azt mondja, no mi van, felvidéki kommunisták, miért nem jelentkeztek? A többieket nem emlegette, pedig azok se jelentkeztek - csak mindig a felvidéki kommunistákkal volt a baj. A faterom is azt emlegette, mikor volt átképzésen, hogy mindig a felvidéki kommunistákat emlegették. Nem sokat voltunk ottan Győrben, egypár napot ez így ment: a kaszárnyaudvaron a kis púpos naponta kétszer, délelőtt és délután fölállt a hordóra és onnan tartotta előadását, hogy jelentkezzünk valamilyen alakulathoz. Mivel nem jelentkezett senki, pár napjára azt mondta, no majd megtudjátok, milyen ízű a német fekete kenyér.

Ez volt délben, este takarodó és éjfélkor riadó, sorakozás. Felöltöztünk, és levittek bennünket a teherállomásra. Ott állt a szerelvény, vagonok előtt álltunk, megszámoltak minket, huszonvalahányan kerültünk a mi vagonunkba; amikor már be voltunk számolva, már nem lehetett elmenni a másik vagonhoz. Aztán abban a csúnya zuzmorás, ködös időben reggelig mellette álltunk. Még nem volt tiszta világos, amikor kinyitották a vagont, bementünk: te jóságos ég, orra dőltünk, mert disznót szállítottak benne, el lehet képzelni, hogy milyen lehetett. Mink hárman, utcabeli haverok, egyik odafutott az egyik sarokba, az lett a helyünk. Mikor kivilágosodott, az öregebbek hoztak csákányt, fejsze is lett, és fölcsákányoztuk azt a disznópiszkot, mindenki a maga részét. Aztán lett kályha a katonaszerelvényekből, amikből kiszálltak a katonák - nem volt az ellopva, az már mind kincstári dolog volt -, egyet gondoltak és elvitték. Egy másik vagonból lett hozva forgács meg szalma, de tetűvel együtt, mert a vagonokban ami volt, hát az csak tetves lehetett, milyen más? Aztán tetvesek is lettünk tőle.

Még voltak, akik után jöttek látogatók is, de nem sok volt. A vásárúti szeszgyárigazgatónak a két fia is velünk volt, Hoznert Karcsi és a Feri, azoknak az anyjuk eljött valami csézával, sírtak, rítak. Egy napot ha voltunk ottan, kettőt, már arra nem emlékszek - nem tudtunk volna felszerelkedni, hogyha mindjárt visznek bennünket -, aztán egy délelőtt elindult a szerelvény. Akkor már mindenkit fölhajtottak, ott is mondták, hogy senki ne szökjön meg. Mikor elindult a vonat, a peronon álltak az asszonyok. Akkor már sokan voltak, mert tudták, hogy megyünk, ilyennek híre van. A szerelvény olyan lassan ment, hogy az mellett sétálni lehetett volna, szólt a rezesbanda, azt a harcias nótát húzták, hogy Szél viszi messze a fellegeket.

Mentünk át Mosonmagyaróváron, Hegyeshalomon és Oroszváron, az volt az utolsó magyarországi állomás. Aztán átmentünk Pozsonyon keresztül, ott az alagútban majdnem megfulladtunk, mert füst volt: a vagon nem volt ránk zárva, nem is lehetett bezárni, csak a kályhacsőig, és hordta be a füstöt. Huhú, kiabáltak az öregebb gyerekek, ott már voltak húszévesek köztünk, mondták, hogy mindenki a pakróc alá, bújjatok el, nem lesz hosszú az alagút. Egyszer csak kimentünk belőle, de meg is fulladhattunk volna, ha hosszabb lett volna. Aztán valamilyen állomáson szereztünk olyan deszkát, amit hozzá lehetett feszesen tenni az ajtóhoz, volt rajta egy lyuk, amin kiment a kályhacső, úgyhogy védve voltunk a hideg elől.

Pozsonyon túl Malacky, Brünn, Pardubice, Pilsen, Eger és a legvégén Wurzen. Mink hárman egy helyen voltunk, aki középen volt, másnap a vagon széléhez ment, így cserélődtünk mindennap. Néha az állomásokon leszálltunk vízért, nekünk csak az volt a fontos, mert ennivalót vittünk magunkkal. Meg lett mondva, hogy ne mászkáljon el senki se, mert nem lehetett tudni sohase, hogy mikor indul el a vonat. A Hoznert Ferinek a bátyja, a Karcsi, az lemaradt az egyik állomáson. Azzal nem tudom, hogy mi lett, nem is jött haza, mert aztán a családja elment a faluból.

117