Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)

Tóth Károly

csak féloldalt mehetett el, csak annyi hely volt. Én kerültem legelőre, egészen közeire az ajtóhoz, majdnem a lábaimnál nyílt, az olasz az ablakhoz jutott és a Lajos közénk. Aztán elmentek.

Már éjjel volt, minden csendes lett, egyszer csak hallottam, hogy a folyosón valakijön, pedig nem kértünk senkit, hogy valaki rosszul van, vagy valami. A doktornő volt. Megállt az ágyam véginél, és mutatta, hogy egy cseppet csússzak odébb, hogy odaülhessen mellém. Gondoltam, hogy most fogja megkérdezni, hogy ki vagyok. Pontosan úgy volt. Amikor elmondtam neki, hogy felvidéki vagyok, rögtön másképp is beszélt velem, mindjárt jobb kedvvel. Aztán nem hogy az apámat, anyámat, még az öregszüleimet is tudakolta, mindent kikérdezett tőlem. Aztán megkérdezte, hogy hogyan érzem magam, mondtam, hogy gyengén. Mert az éjjel is megviselt, az út is, és az a sok beszéd ővele is a terhemre volt, nagyon kimerültem. Amikor ment el, felállt, odahajolt hozzám, megsimogatta a homlokomat és azt mondta, hogy ne búsuljak, megfogok gyógyulni és haza fogok menni! Orosz, és megsimogatni!? És hogy »ne búsuljál, meg fogsz gyógyulni és mész haza«!? Jaj, gondoltam magamban, ez nem létezik! Amíg ott volt, addig nem kezdtem el a sírást. De amikor kiment, és már hallottam, hogy messze megy a folyosón, nekifogtam sírva kiabálni:- Emberek, emberek! Én már gyógyulok, én máris gyógyulok, de ez olyan igaz, hogy a Jóisten ne segítsen fel innen! - De tényleg azt éreztem, hogy gyógyulok: már akkor nem a halál volt az eszemben.- Hagyjátok őt, hisz már meg van bolondulva! - mondta egy hang a sok közül. De én hallottam őt, és vissza is szóltam, ha soha nem is láttam azt az embert:- Megvagy bolondulva te! - válaszoltam neki.

Körülbelül egy vagy két óra lehetett, és minden csendes volt a szobákban, aludtak az emberek. A folyosóajtók mind nyitva voltak és egyszer csak női cipő kopogását hallottam a folyosóról. Ki lehet ez? Hát mit látok: a nő megállt az ajtóban, és jött oda hozzám. Lehunytam a szemem, és ő olyan óvatosan odajött, kitakart, és meghallgatta a pulzusomat. Nem szólt semmit, visszatakart, és elment. Nemsokára jött vissza és hozta az injekciót! Én életemben injekciót nem láttam azelőtt, mert abban a világba megfizethetetlen volt - aki orvoshoz ment és megfizette, az le is vetkőztette azt. És ahányszor kórházban voltam, azt mondták, hogy mit akarunk, mi hadifoglyok, bár csak az ő sebesült katonáiknak volna gyógyszer! Odaült szépen mellém, beadta az injekciót, betakart és megsimogatott. Hát ilyenek után hogyne éreztem volna, hogy gyógyulok! Hogyan estem így a kegyeibe, én azt nem tudom. A szobában csend volt, senki nem mert szólni. Mindenki csodálkozott rajta, hogy miért kaptam én az injekciót, mert ottan még senki, semmilyen hadifogoly nem kapott gyógyszert.

A lassú gyógyulás

Egy lengyel nővérre lettem rábízva. Spekuláltam, mert szégyellettem azt, hogy éjjel, amikor már kezdtem enni, kellett az éjjeliedényt használnom. Az elején egyszerűen nem sikerült gyorsnak lenni. A nővér azt mondta, hogy amikor már érzem, akkor szóljak, és már hozza is azt a lapos ágytálat, hogy magam alá tudjam tenni. Aztán csak megkíséreltem, hogy leszállók az ágyról - már hányán leszálltak, és kiballagtak. De aztán már nem tudtam az ágyra visszamászni, és úgy kellett felsegíteni. A nővér meg is szidott, azt mondta, hogy ő akármikor segít mindennel. Reggel megmosdattak, de azt nem nagyon lehetett mosdatásnak mondani. A nővéreknek volt egy kis szürke lavórjuk, abban egy csepp víz, amibe belemártották a szivacsot, vagy egy rongydara-