Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Tóth Károly
pett. Én az asztalon feküdtem a karomon, de azért a szemem ott volt, hogy mi fog most történni. A többiek ugye mindjárt vigyázzt vezényeltek, és vigyázzba is álltak, ezt az oroszok szoktatták ránk. Addig álltak, amíg az orosz tiszt nem adott oszoljt.- És az az egy?! - olyan nagy szóval kérdezte, oroszul. - Miért nem állt fel?! - Hárman is mondták neki, hogy az nagyon beteg ember. Nem szólt semmit, és láttam, hogy ballag felém. Na, Karcsi, gondoltam magamban, mostan mi lesz! Odajött, és ő köszöntött. Megfogta a fejemet és oldalra fordította. Felnéztem, és intettem a fejemmel, mintha tisztelegnék. Megkérdezte, hogy mi a bajom. Mondtam, hogy nagyon beteg vagyok és hogy este az orvosnál ki volt a létszám, és reggelre már nem tudtam lábra állni.- El tud menni a saját lábán a barakk-kórházba?- Ha valaki kísérne, eljönne velem...- Elég lesz egy ember?- Elég, csak megtámoszkodjak rajta - magyaráztam neki. Nem gorombáskodott, le a kalappal, még ma is azt mondom. Adott az ókások közül egy embert, odavitt a kórházhoz és kiadta a parancsokat: »Azonnal helyet csinálni neki!« Másképp nem kerültem volna be, ha más vitt volna, be se fogadtak volna, mert akkor akárki bemehetett volna. A lágernek volt egy külön kórháza, mert nagyon sok volt a beteg és a halott. Fából volt csinálva, erdő az van Oroszországban bőven, és azt mi kivághattuk akárhol. De a civileknek Isten őrizz, még egy szalmaszálhoz se nyúlni! Azt el nem hiszi senki, csak aki átesett rajta. Valakin keresztül üzentem, hogy keressék meg a Lénárt, és mondják meg neki, hogy kórházban vagyok. Aztán este titokban végigment a kórházablakokon és meg is talált. Akkor már én olyan állapotban voltam, hogy egyáltalán nem kellett semmi, de azért mindig felvettem az ennivalót, és minden éjjel el volt készítve az ablakba. Gondoltam, inkább Lénártnak adom, mint egész idegennek, vagy mint hogy kiöntsem. Éjjel a sötétben odalopódzott az ablak alá a megbeszélt helyre, átöntötte a saját csészéjébe, és az enyémet visszatette az ablakba. Másnap este ugyanígy el volt készítve, és elvitte. De csak titokban, az ennivalót nem volt szabad odaadni, mert ezzel is továbbterjedhetett a bacilus, az is tiltva volt, hogy érintkezzünk az egészségesekkel. így csak néha tudtunk egypár szót váltani. Akkor láttam a Lénárt utoljára. Ezután már csak otthon találkoztunk, majd három évire. A halottasházban Mindig este, a vacsora után volt a vizit. A könnyebb betegek osztották a lázmérőt, és a két lator egészségügyi csak ballagott, és megkapta a kész lázmérőt. De senki se tudta, hogy jobb, vagy rosszabb, nem szóltak. Csak annyit tudtunk, hogy akkor van baj, amikor megnézte a lázmérőt, és nem indult tovább a másik ágyhoz, csak olyan lassan fordult a beteg felé: akkor már a beteg reszketett, mert túl magas volt a láza és tudta, hogy a temetőben fogja végezni. Akin látták, hogy nagyon gyenge, azt élve kihajtották a hullaházba, hogy majd ottan reggelre megfagy, így nem kellett nekik odáig cipelni a halottakat. Egy szép napon nekem is túl magas volt a lázam:- Leszállni, le az inget, gatyát, addig itt álljál, amíg végigmegyünk! Jézus Mária!