Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Tóth Károly
84ra, és ha olyan embert láttam volna, hogy valakit keres, figyel, azt messziről kikerültem volna. Úgy eltűntem abban a nagy udvarban, mint a só a vízben. Hogy mi lett volna, ha ez nem sikerül, azt nem tudom.- Hát miről ismertek fel? - kérdeztem a többiektől.- Azt mitőlünk kérded? Szerezzél tükröt, és nézz bele, majd megtudod! Hiszen nincs olyan rész rajtad, ahol nincsen folt, te úgy össze vagy rugdalva! - mondták. - Ha látnád az arcodat, olyan mint a térkép, még a vak is meglátja, hogy te vagy az, akit keresnek! De nem csak a fejem és az arcom, az egész testem össze volt rugdalva. A veséim is elkapták, egy helyen még ma is érzem, ha rosszul mozdulok, nagyobbat sóhajtok, emelek, vagy kiáltok - mindig arra az egy pontra hat nekem. Újabb lopások A láger, ahova jutottunk, elég nagy volt, de még nem volt a végső hely. Reggel kiosztották az ennivalót, és gondoltuk, hogy anélkül nincsen, hogy a hordó aljában nem maradt valami. Begurítottáka hordókat a konyhába, és bent a másik teremben készítették az ebédrevalót, káposztalevest kevertek, tele volt a konyhagőzzel. Mondtam Lénártnak, hogy figyeljen kint, addig én belopódzok, és megmerítem az edényemet, ha van még a hordóban valami. Úgy is volt, félrefordítottam, és annyi volt ott, hogy egészen meg tudtam meríteni. Félrementünk, elbújtunk, és megettük. Aztán mondtam Lénártnak:- Én már egyszer megreszkéroztam, most terajtad a sor! - Elbújtam az ablak alatt és figyeltem, nem-e jön valaki. És hajön, akkor besippantok a Lénártnak, hogy lógjon meg. De akkor már figyeltek minket, csak nem tudtunk róla - nem láttuk azt, hogy hol vannak megbújva, mert tele volt gőzzel a konyha. Lestek, hogy mi mire készülünk. Szegény Lénárt bement, döntötte oldalra a hordót, egyszer csak kiugrottak valami hárman-négyen, elkapták őt, és elkezdték pufolni.- Előbb vitt enni a másik - mondta -, azt nem bántottátok, engem meg vertek? Éhes vagyok!- Láttuk azt a nagyfejűt - mondta egy hang -, de nem mertünk beleakadni! Ezt még mind ki tudtam hallgatni, de aztán aló a nagy udvarba! Isten veled Mihály! Huncutkodtam így több alkalommal is. Egyszer megkaptuk a magyar ebédet, és megettem. Volt nekem egy német zubbonyom és sapkám, fel is vettem és beálltam a németek közé, hogy kapok enni, azok se tették, se vették. Talán háromszor is kaptam így enni, aztán egy trehány - a szakács mellett volt elbújva - várta, hogy megmutassa, melyik az az ember, aki jár be a német ruhában enni. Azért, hogy ő kapjon helyettem. Úgy is volt, odaértem, és már puffant is a pofon. De sikerült elmenekülnöm a sok ember közé, ledobtam a sapkát és a zubbonyt, és már meg nem mondta senki, hogy én voltam.- Az életben ne találkozzak veled, mert elteszlek láb alól! - mondtam neki. Egy másik esetben kenyérért mentünk a Lénárttal. A kenyér a zsákba dobálással összetörött, és abból markoltak egy cseppet, ha kevesebbet, ha többet, nem számított. Ketten mentünk, és rajtam német sapka voltjói le volt húzva, és megkaptam a kettőnk porcióját. Aztán mondtam a Lénártnak, hogy most már ő tegye fel a sapkát, és álljon be ő is. Be is állt, de valamelyikük felismerte és már durrant is a pofon. Éjfél után kettőkor elkezdték a reggelit osztani, és estéiig tartott, annyi ember volt. Százasával adták az ennivalót, naponta egyszer. Egyszer sorakozott a száz ember, a százados és a szakács ott álltak a kondérnál. Beálltunk a sorba a száz ember közé.
