Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Tóth Károly
a Lénártnak odaadtam! A kaszárnyaudvar tele volt juharfalevéllel, ami hasonlított a dohányhoz, azt metélte. Jól rászóltam:- Na, te loptad a kenyeret is, és a kanalat is! Nem szólt egyet se és rögtön bemarkolta.- Már későn markoltad be! - mondtam neki. - Már elkéstél! Mutasd meg! - De nem akarta megmutatni, és a nagy kezében elveszett a kanál.- A kenyerünket is te loptad meg! Nem szégyelled magad, te mocskos királyfai! De hiába, nem tudtam elvenni tőle, ő akkor jobb erőben volt. Reggel felkeltünk, »po pjaty, po pjaty, po pjaty«, elkezdték ötösével olvasni az embereket, és már vitték is ki őket az állomásra. A gyerekek mondták, hogy már drótozzák be a vagonokat. Hátul az udvarban volt egy olyan épület, mint egy kis csőszház, és annak az ablakán ki lehetett mászni. Nem volt ott kerítés, mert abban mindig olyan irodistafélék voltak. Gyorsan oda mentem - akkor még csak ketten voltak ott. Valami tíz óra lehetett már, amikor már heten vagy nyolcán is voltunk. Néhányan úgy megbátorodtak, hogy kovakővel gyújtogatták a cigarettát.- Jön az orosz - mondtam nekik -, „észre fog venni! - Mert a kovakő az csak kopogott. Az orosz odajött és az épület mellett nekifogott vizelni. Az egyik tovább verte a kovakövet és az orosz abbahagyta a pisálást. Meg is talált bennünket - azonnal »így/ szudal«, és egyenest hajtott ki az állomásra. Nem teltek meg a vagonok, így nagyon örült, hogy ránk akadt. Odaértünk, és szaladtam végig a sok emberen. Gondoltam magamban, most már muszáj odaorientálódnom a Jozskóhoz, hogy legalább valami ismerőssel legyek, meg is találtam. Száz ember jutott egy vagonba, de beszállni csak akkor volt szabad, amikor kiadták a parancsot, addig ott kellett állni a vagonok mellett. Néztem oda a rámpához, ahol járnak át a síneken az autók, és valami nyolc vagy tíz embert hajtottak.- Tóth Karcsi! - kiabálta az egyikük. - Tóth Karcsika, ha itt vagy, jelentkezzél! Mindjárt megismertem a Lénárt hangját!- Itt vagyok! Itt vagyok, gyere Szulló, itt vagyok! - és már szaladtam is el a vagonomtól. A többiek kiabáltak rám, hogy ebből milyen baj lesz, hogy a száz embert megcsonkítottam.- Én ezzel a trehány emberrel nem megyek! - mutattam a Jozskóra - Ez egy trehany ember! Egy tolvaj disznó, vigyázzatok vele! - és mentem is az utolsó vagonhoz. Amire a Lénárték odaértek, már benne voltam a csoportban - ott se tudták, hogy én csak most álltam oda közibük, fogalmuk se volt. Olyan bokros rész volt ott, észre se vették, és már közöttük is voltam. Aztán a Lénárt elmondta, hogyan jutott oda. Nem telt meg az utolsó vagon, és az oroszok tudták, hogy a kórházban vannak ilyen emberek, mint ő. Elmentek a kórházba, és kihirdették a jó munkát és a keresetet - aki bírja egypár órára, az jelentkezzen, sorakozzon, megkapja a munkásruhát, és jöhet. A Lénárt jelentkezett is, de nem munka lett belőle, csak az, hogy betöltötték a létszámot. Tudta, hogy én azzal a nagy csoporttal vagyok, ő abban biztos volt, ezért kiabált már előre. így megint egybekerültünk. Itt váltam el a Jozskótól, mert nem egy helyre vitték az embereket, ő más lágerbe került. Egy „emlékezetes” út Lágerről lágerre szállítottak minket, és egyszer egy nagyobbá vittek minket, ami egy gyűjtőláger volt. Kiosztották az ennivalót, és a vonat el is indult. Az orosz katonák fent voltak a vagon tetején, és őröztek minket. Én az ablaknál foglaltam helyet, siettem fel-
