Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Tóth Károly
75- Mi a nevük?- Te, most hirtelen nem is tudom, de az egyik az halász. Elkezdtem számlálni neki a halászokat, és a háború előtt a haverom, a Lénárt is el szokott menni halászni a Pupák bácsival, a halásszal:- Szulló Lénárt?- Az, úgy emlékszek, hogy az! - pecsételte, hogy a Lénárt. Aztán végtére azt a nagy bajszú P. Jozskót is kitaláltuk. Indultunk vissza az úton. Egyszer csak láttuk a tompított fényt, jött szembe az autó. Gyorsan beugrottunk a szántóföldekbe és belehasaltunk a sáros barázdába, mert ha észrevesznek, vittek volna vissza rakodni. Elment az autó, és mentünk tovább. Már reggel volt, mire visszaértünk. A szenei egyenesen vitt az iskolába, ahol el volt szállásolva. Megmutatta, hogy körülbelül melyik tájon feküsznek a királyfaiak.- Kiáltsd el magad - mondtam neki -, „hogy a Szullót keresi a Pupák bácsi. Meg akartam lepni őt, mert az én hangomat megismerte volna.- Jaj, a Pupák bácsi?! - kiáltotta a Lénárt, és akkor eléálltam. Megvolt a nagy öröm, és attól fogva együtt voltunk. Igaz, nem sokáig. Szabadon jártunk-keltünk, így aztán kutattunk az udvarban, hogy nem-e találunk valami ennivalót. Mindig éhesek voltunk, és ha volt rá alkalom, beszereztünk ennivalót, állandóan azon gondolkodtunk. Egy alkalommal jött egy szlovák tiszt, és azt mondta, hogy kell neki három ember, aki kitakarítaná a szobáját, és fát vágna. Kaptam is magam, jelentkeztünk, és már mentünk is. A tiszt egy lengyel parasztnál volt elszállásolva, és azt mondta, hogy ne próbáljunk a gazdától koldulni, mert nem kell azt a szegény embert nyúzni. A Lénárttal bent takarítottunk, megvetettük az ágyat, söprögettünk, és a Jozskó kint maradt a fáskamarában, egy napra fát készíteni. Amikor a tiszt egy cseppet távolabbra ment, rögtön könyörögtünk a gazdának: »Drága gazduram, adjon valamit, adjon akármit!« Erre azt mondta, hogy neki nincs más, csak olyan kicsi marharépái. Nagyot néztünk: »Drága emberke, az igen jó!« Mondtuk neki, hogy mit mondott nekünk a tiszt. Megegyeztünk, hogy a Jozskónak fogja adni a répákat, három kisebbet, és három nagyobbat - de azok se voltak olyan nagyok, mert ott csak olyan homokos föld volt, nem nőtt nagyobbra. Elvégeztük a munkát, és mentünk vissza a tiszttel. De a Jozskó az egész úton dolgozott a répákkal a szatyrában. Gondoltam, hogy keresi a kis répákat, és a nagyobbakat teszi hátra. Megérkeztünk, és a tiszt elment.- Na, édes pajtáskáim - olyan komolyan mondta a Jozskó -, „kaptam három répácskát, nézzétek meg, ha valamelyik kisebb, mint a másik, akkor elosztjuk, hogy némileg egyforma legyen!- Te kaptad, de a hármunk nevében! - mondtam neki.- De nekem adta...- Azért adta neked, és megmondta azt neked is, hogy osszuk el, nekünk is megmondta bent! Nincs több? - kérdeztem tőle, de már akkor sompolyogtam, hogy majd elkapom a göncit, és kirázom a többi répát.- Nincs.- Jozskó, nincs több?- Nincs! Elkaptam a szatyrot, és kidőlt belőle a hat répa.- Ugye, hogy van! És a kicsinyeket adtad nekünk! - És durr! Behúztam neki egyet.- Mi van, pajtás? - kérdezték a többiek, akik ott voltak nem messze.- Kaptunk egy paraszttól hat répát, és ez a disznó csak hármat vett elő!
