Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Tóth Károly
67hogy mi voltál, milyen beosztásod volt, miket hajtottál végre. Mindenkit kivallattak. Akkor láttam a Jákfalvit utoljára. Már csak a fogság után találkoztam vele, voltam a lakásán is. Aztán összetalálkoztam a Madari Zolival is. Egyszer csak odajöttek hozzánk a katonák, kannákat hoztak, és az egyik valamit parancsolgatott. A Zoli az rögtön felfigyelt:- Hallottad? Miránk mutatott, és azt mondta, hogy a nas vojínból, a mi katonáinkból vigyenek vízért embereket! - mondta. - Akkor jó helyre álltunk, körülbelül... Még nem tudtuk biztosan, de akkor már nem rendes hadifoglyok voltunk, hanem az »ő katonáik«, csehszlovák szövetségesek. Ezt mind csak a Zolinak köszönhettem. Elhelyeztek egy pajtába. Átláttunk a deszkákon, mert ahogyan azok az évek alatt száradnak, mindig nagyobb a hézag közöttük. A varas orrú katona ott állt a kapunál, örült, ordított, mert nem sokkal azelőtt szólt a katyusa. Direkt felhozta a figyelmünket, hogy az milyen harós masina, hogy le fogja győzni a világot! Örömében szinte ugrált. Egyszer csak szaladt egy idősebb asszony, lötyögnek a nagy mellei szegénynek, a fejkendő a kezében, és ordított, sírt. Tudta, hogy ott van a sok magyar, és mondta, hogy a kilenc fogolyt, akiket két katona elvitt, fejbe lőtték. Nos bizony jött is vissza a két kiskatona, ember nélkül. Ilyet láttunk háromszor, négyszer menni: nem volt nekünk mindegy! Gondoltuk, hogy mi következünk! Láttuk, hogy az anyaországiakból visznek, de nem tudtuk, hogy minket nem fognak vinni. Anyaországiakkal, akik ott voltak akkor, később egyetleneggyel nem találkoztam. Bobrujszk Pár nappal a fogságba esés után elvittek minket Bobrujszkba dolgozni. Az előtte való télen a németek behúzódtak oda, készenlétbe. Amikor az oroszok bevették a várost, a sok roncs ott maradt. Esténként bevittek minket a szállásunkba, és akkor szétrobbantották a nagyobb roncsokat. Ugye olyan nagyobb testtel - ágyúval vagy tankkal - mit tud egy ember csinálni? Apróra robbantották, hogy tudjuk a vasútállomásra hordani. Bevagoníroztuk, és már vitték is be az országba feldolgozni: újraöntötték, és csinálták belőle az újat. Odamenőre a roncsokat vittünk, vissza meg a földet a bombatölcsérekbe. Volt ott olyan nagy busz is, csak négy keréken, de olyan hosszú volt, hogy egy egész német század ráfért, felszerelve. Csodálkoztam rajta, hogy nem törik derkon. Amikor már a városnál volt a front, az orosz gép végigszállt rajta, és befújta azzal a gyúlékony anyaggal. Az egyik végén meggyűlt, aztán égett az egész, végig benne a némettel. Ahogyan ültek, mind elégtek. Akik benne voltak, és azok is, akik menekültek. Egy hetire rá a reptéren dolgoztunk, amit lebombáztak, éppen csak a konyha maradt meg. Életemben olyan szép konyhát nem láttam, nem nikkelezett volt a berendezés, hanem minden krómozott. A reptérre nem hoztak ki nekünk ebédet, de a katona, aki vigyázott ránk, kapott, és magával is vitt minket, mert elmentünk volna. Csak este találtuk meg az ennivalót az ágy végén a kannában, és azt egymás között szétosztottuk. A reptér is tele volt bombagödrökkel, és azokat kellett feltöltenünk. Talicska nem nagyon volt, így lécekből összeszegeltünk egy olyan noszílkát, hordágyat, amivel aztán ketten szedtük össze a roncsokat és a törmeléket. Amikor már megcsináltunk egy kifutópályát, azon már rögtön gyakorlatoztak, az egyik részen rendeztük a pályát, és mellettünk már futott is a repülő. A pilóták olyan törpe lányok voltak, de azok olyan egyformák voltak, mint a tyúkszar. Egyszer aztán jött ki az udvarba a kis pilótanő, a sajkájában maradt alul valami ennivaló, és ki akarta önteni. Intettem neki, hogy adja oda. Rögtön előkapta a kis-
