Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)

Tóth Károly

65- Lássátok, már biztos fejbe lőtték őket, most megint visznek! - szólt megint egy közülünk. De azt senki se tudta, hogy az a négy vissza jött-e, vagy nem, mert mindenki elaludt! És bizony, akkor se ment senki. Egyszer csak én is benne lettem az emberrántásba, három másikkal kivittek az udvarra: tovább nincs, Karcsi!

Mentünk, és egy hosszú parasztudvarhoz értünk. A ház némileg úgy roskadt össze, hogy bent a szobákban azért lehetett működni. Elül volt egy olyan teraszféle faasztallal és padokkal. Éreztük, hogy fő a gulyás, de hát nekünk úgyse adnak, gondoltuk. De nem is kellett, mert mi csak az életünkért könyörögtünk. Aztán az orosz megkérdezte, hogy éhesek vagyunk-e. Hát most mit mondjunk? A félelemtől úgy össze volt húzódva a gyomrunk, hogy nem kellett enni! De azért mégis azt mondtuk, hogy éhesek vagyunk.- Davaj na kutyilok! - mondta az orosz, de hát nem volt, mindent elvettek tőlünk. Akkor egy német sajkában hozta az ételt, és letette az asztalra.- No kúsaty! - hogy együnk.

Nem mertünk semmit se szólni, és akkor jött megint:- No kúsaty!! - de nekünk nem volt kanalunk. Kérdezte, hogy hol van. Mondtuk, hogy azt is elvették. Akkor bement a másik terembe, és hozott négy fakanalat. Egyetlenegy kanállal le nem akart menni, annyira reszketett a belső részünk! Ez a félelem.- Davaj! Igyi, davaj! - mondta, így aztán mentünk. Az eső az csak esett, és a dombokról úgy folyott le a víz, mint a patak. Egyszer csak odaértünk a helyre és már éreztük, hogy már itt valami van: olyan büdös vérszagot éreztünk! Bevitt bennünket az udvarba, az épület az beljebb volt, és azt parancsolta, hogy kettő menjen ővele, a másik kettőre pedig egy orosz katona fog vigyázni. És ha egy megpróbál szökni, fejbe lövik mind a négyet!

Én az első kettőbe estem bele. Az orosz elvitt bennünket egy szobába, az is valami hivatalos ház lehetett, mert pléhteteje volt, és az nem volt úgy szétkoncolva, mint ahogy általában a falu. Bevittük az első sebesültet, összefogtuk a kezeinket, és azokra ültették az embert, a kezével átkarolta a nyakunkat, és tartottuk, hogy hanyatt ne essen, mert már nem volt benne erő. Egy-kettő le is vetkőztettük. Géppuskával srégen keresztül volt lőve, de még élt. Azt parancsolta a doktor, hogy mossuk le. Volt ott egy kanna víz, és rendesen akartuk mosni, de az orvos mutatta, hogy itt-ott törüljük meg, és kész. Nem volt idő, mert nem csak egy sebesült volt, se kettő, és már kötöztük is be. A kötszer az csak olyan volt, hogy mindenféle rongydarabból összevarrva, egy gurigában. Amikor mértük le, odalépett az orvos, és azt mondta, hogy csak pontosan akkorát vághatunk le belőle, ami szükséges, spórolni kell! Hát jól van, nekünk mindegy volt. De már akkor a mi kománk, élt még ugyan, de nem nyögött, nem beszélt. Feltették ugyanúgy a kezeinkre, kivittük egy másik szobába, és ott letettük a szétterített szalmára az ablak mellé. Még akkor szuszogott.

Aztán olyat vezettünk be, akinek a keze fejét ellőtték, a csontok össze-vissza álltak. Olyan mócsingféle maradt a kézből, csak úgy lógott, az inak tartották. Az orvos elővett egy ki tudja milyen kést, levágta és az asztal alá dobta. Két asztal volt összetolva műtőasztalnak, felfektettük rá az embert, és a két kis nővér mutatta, hogy tartsam a kezét, mert hogy az orvos fűrészelni fogja a csontokat. A legszegényebb embernél is különb vasfűrész van, mint amit az orvos vett elő! Fekete, rozsdás, piszkos vasfűrész! Nekem kellett a kezet odaszorítani az asztalhoz. A haverom a fejét tartotta. A kis nővérek a lábain feküdtek, de hát tehetetlen volt az ember. Az orvos már húzkál-