Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)

Kőrös Zoltán: Előszó

46 hogy őnekik nincsenek hadifoglyaik, legalábbis akkor ottan nálunk ezt beszélték, hogy azért nem engedtek minket, magyarokat. Voltak, akik állandóan jöttek-mentek, de én két hónapig voltam ottan, mert felvidéki voltam, és így Csehszlovákiába akartam jönni. Aki Magyarországra akart jönni, az maximálisan tíz napig volt ott, és mehetett tovább, megkapta a papírt, és leírták. Ha magyarországinak jelentkezek, akkor nem fognak ott. Hogy aztán miért kellett ott lennünk két hónapig és az után mi változott, a fene tudja... Lehet, hogy kaptak valami parancsot, hogy elengednek bennünket, és a fölvidékieknek is lehetett menni haza.”

László Béla is hasonló helyzetet élt át: az anyaországiak hazamehettek, de a felvidékieket visszatartották: „Felolvasták a parancsot, hogy aki csehszlovák területre való, álljon félre. Öten félreálltunk, minket ott fogtak és a többiek másnap mentek haza. Volt ott felvidéki, aki ott rostokolt fél éve is a lágerben. A guta majd megütött, a poloskák csíptek ott is, hát ilyen marhaságba belemenni! Aztán jött ki oda komisszió, külföldről ezek a katonai attasék, már én is jól beszéltem oroszul, a komisszió elé mentem és kérdeztem, hogy mit akarnak velünk, hogy ennyi ideje itt vagyunk? Mások, akik ide jöttek, már másnap mennek haza, minket meg nem eresztenek el. Hogy milyen katonák voltunk? Magyar katonák. Azt mondták, hogy a magyar kormánynak kutya kötelessége hazaszállítani. És másnap már mentek is a nős emberek, aztán utoljára a legényemberek - így szabadultam meg Máramarosszigetről."

Pathó Ernő és társai is már az érkezéskor megtudták, mi a sorsuk a volt csehszlovák állampolgároknak: „Hazafelé Máramarosszigeten átjöttünk. Voltak ott szlovákiai magyarok, és azt mondják, hogy gyerekek, baj van. Hogy mi? A szlovákok nem akarnak elvinni minket, mert azt mondják, hogy őnekik nincsen foglyuk - Csehszlovákiának nincs hadifoglya. És ha Magyarországra iratkozol, akkor meg úgy kell átszöknöd. Ott voltunk egy hétig, de aztán egyszer csak jöttek szlovák tisztek, és azok áthoztak Čierna nad Tisouba.”

Ahogy már említettük, a tranzitlágerek arra is szolgáltak, hogy a Szovjetunióba tartó transzportokból kiszedjék a betegeket. Mórocz Mihály az úton visszafelé is erre emlékezett: „Máramarosszigeten nem volt semmi, ott csak lézengtünk. Nem tudom, hogy valaki vigyázott-e ránk, ott szabadon járkáltunk, nem volt semmi probléma. Megfigyelés alatt voltunk, hogy nem-e hoztunk valami ragályos betegséget. Megröntgeneztek bennünket, aztán kiállították a menlevelet.”

Hoffer István jobb élelmezésre emlékezett Máramarosszigeten: „Beértünk Máramarosszigetre, ott meg már alig volt valaki. Dél-szlovákiai meg jugoszláviai magyarok voltak. Azt mondták, hát most jöttök? Tegnap volt itt a delegátus, vitte haza a csehszlovákiai magyarokat. Hát mit csináljunk? De ott jó volt, jobb koszt volt, lecsót adtak, azzal felfújtak bennünket, meg egyszer annyi cukrot kaptunk, megerősödtünk. És jó priccsek voltak, jó volt rajtuk feküdni.”

Tóth István 1949 elején került a kiüresedett máramarosszigeti táborba. Ugyanakkor, mikor Csehországból megindultak visszafelé az első hivatalos transzportok az oda kitelepített családokkal, Tóth Istvánt és társait még több hónapi sínylődés várta a tranzitlágerben: „1949. januártól egészen áprilisig voltunk Máramarosszigeten, harminckilencen, csehszlovákiai magyarok. Mentünk panaszkodni mindenfelé, hogy hát miért nem visznek tovább? Azt mondták, hogy Csehszlovákiából nincsenek hadifoglyok, nem kellünk senkinek se. De ott már szabadok voltunk, volt ott egy nagy tüzérkaszárnya vagy mi, abban voltunk, ott lézengtünk. Sokszor kimentünk a vasútállomásra, ott már beszéltek magyarul is, meg az