Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Kőrös Zoltán: Zárszó
ZÁRSZÓ 295 A hadifogságból visszaérkezőkkel kapcsolatban elterjedt egy félig viccnek vehető mondás: amikor a foglyok a szabadulásuk után Pesten leszálltak a pályaudvaron, a nyugati fogságból visszatérők hordárt kértek, míg a volt szovjet hadifoglyok hordágyat. Ez a kép azonban csupán néhány egyedi eset általánosítása, hiszen a hazaérkezésekor csak néhány nyugatos volt felpakolva élelmiszer- és ruhacsomagokkal a gazdag amerikai katonai készletekből. Mint minden valóság, a hadifoglyoké sem volt ilyen fekete-fehér. A nyugatosok is mondtak hátborzongató történeteket, de a legszörnyűbb esetek - egy visszaemlékezőm szavaival élve - a „Keleti Egyetemen” játszódtak le. Hogy történhettek meg azok az események, amelyekről a visszaemlékezőim beszéltek? Saját országaik vezetőinek áldozatai voltak a foglyok, akik háborúba küldték őket? Igen, nagy mértékben. Vagy a háború után maradt viszonyok áldozatai? Ez is megállja a helyét, hiszen a háború éppen a Szovjetunió lakosságából szedte a legtöbb áldozatát - az országon kétszer áthaladó front a sok millió polgári és katonai áldozaton kívül a gazdaság elpusztításához, az élelemforrások kétségbeejtő hiányához, az erkölcs szétzilálódásához vezetett, és ehhez még jött a bosszúvágy... És persze, a már úgy is rossz helyzet romlásához a sztálini rendszer is nagyban hozzájárult, amely számára az egyénnek nem volt értéke. Feltehető tehát a kérdés: ha a szovjet rendszer a saját polgárait ennyire a semmibe vette, miért törődött volna az ellenséges államok hadifoglyaival? Vagyis az olyan „kis Sztálinok”, mint például a baranovicsi grazsdanszki láger parancsnoka, vagy a lágerkórház kegyetlen ápolói, akikről Tóth Károly beszélt, magából a sztálini rendszer jellegéből fakadtak. Ebben az esetben is hiba lenne azonban az általánosítás, hiszen voltak tiszteletre méltó ellenpéldák is. A volt hadifoglyok többször is mondták, hogy a vigasztalan helyzetben olyanoktól jött a segítség, akiknek azt nem is kellett volna megadni. Az orvosnőtől, aki Tóth Károlyról gondoskodott a betegsége alatt, vagy az NKVD-s tiszttől, aki megígérte Merva Arnoldnak és fogolytársainak, hogy hazakerülnek. Vagy az egyszerű szovjet állampolgároktól, akik maguk is szűkölködtek, mégis segítettek. Ha figyelembe vesszük azt, hogy a kommunisták csehszlovákiai hatalomátvétele csupán 1948 februárjában valósult meg, akkor elmondhatjuk, hogy a szovjet hadifogságba jutott dél-szlovákiai lakosok voltak az első nagyobb embercsoport Csehszlovákiából, aki saját bőrén tapasztalta meg a kommunista rendszer kegyetlenségét. Döntő részük magyar nemzetiségű volt, de a magyar honvédségben szolgáló szlovákok, ruszinok, zsidók és romák is voltak közöttük. Máig nem tudni, hogy a magyar hadifoglyok közül mennyien származtak az 1938-ban visszacsatolt felvidéki területékről, mint ahogyan az sem feltárt, mennyien nem tértek vissza a szovjet hadifogságból. Ha az egyszerű területi proporcionalitás szerint számolnánk,
