Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Merva Arnold
MERVA ARNOLD 276 becsülete volt mindenki előtt, mert hát ő állatorvos volt. Egyszer, még tavasszal, a lágerben festegettem. Piros festékem nem volt, szép piros téglákat kerestem, hogy azokból csináljak festéket. A lágernek az oldalában, a domboldalban volt egy kő alap, amin valami épület lehetett, de annak nyoma se volt, csak a lépcsők maradtak meg, az alap. Az André ott állt, és egy tintaceruzát faragott egy darab papírra.- Mit csinálsz? - kérdeztem tőle.- Elfogyott a tinktúra. A tintaceruzát feloldotta vízben, és az volt a jó »tinktúra«, mert az oroszoknál ez volt a minden. Kiment az André, megtapogatta a lovat, meg minden, látott rajta valamit, és azt mondja, »no várjál, segítek«, és akkor pálcikával bekente a »tinktúrávak És az oroszok jól ellátták mindennel. Nem pénzt adtak, de neki az is jó volt, hogyha kapott egy darab vajat, vagy szalonnát, meg valami kenyeret hozzá. Ez volt a doktor. Szóval ilyesmik is előfordultak. Csoda dolgok történtek ottan velem. 1946 végén, vagy 1947 elején jött egy fogorvos is mihozzánk. Munka után voltunk, estefelé, és mondták, hogy itt van a fogorvos. Már akkor a bentlévőket megvizsgálta, már amit tudott: természetesen ott csak húzásról volt szó. Én is felmentem. Mikor sor került rám, beültem a székbe. Normál szék volt, nem volt ott fogorvosszék, semmi, neki is csak egy táskája volt, amiben volt egy csavarhúzószerű dolog, amivel kivette a fogakat. Azt kérdi, a jobb vagy a bal oldali fogakat szedje ki? Mondok, mindent. Hogy akkor nem marad. Aztán kivett valami hatot vagy hetet, másnap nagyra dagadt a fejem. Azzal vége szakadt a kezelésnek. Természetesen, ott injekcióval nem kellett vacakolni, csak elővenni azt a csavarhúzót, és kibillenteni. El voltak gyöngülve a fogaink, hisz nem használtuk őket. Azt a kis levest rágtuk volna, amit adtak? Aztán már ilyen látható betegségek nem voltak, de ha valakinek baja volt, az előbbutóbb meglátszódott. Volt például a malária, ez nem volt nagyon elterjedt betegség, de akadtak, akik már hozták magukkal. Szegény Mészáros Imrére emlékszem, nagyon csendes szolgalegény volt, idősebb volt nálam, de jóban voltunk. Odahaza egy földbirtokosnál voltak ketten, a másikat Antinak hívták, az fiatalabb, de keménykötésű gyerek volt. És ott volt a gazdájuk is, akinél ők béresek voltak, a Péter úr. De hát ő mint előkelőség ott is a felső réteghez tartozott. Nagyon sajnáltam az Imrét, az a malária olyan átok betegség, hogy hol van, hol nincs, úgyhogy ha az orvos ránéz a betegre, mikor jó állapotban van, nem tud megállapítani semmit. Imre is látszólag jól volt, dolgozott is, egyszer csak elkezdett fogyni, és olyan rázórohamok jöttek rá, hogy pár hétig, amíg eltartott neki, az alatt a gyerek teljesen tönkrement. Nem tudott enni, elhalványodott, olyan gyöngévé vált, és csak az a hidegrázás. Olyankor aztán nem engedték ki a lágerből, munkaképtelen volt, nem kellett dolgozni neki. Hogyan ment volna? Esetleg úgy lehetett volna csak kivinni, ölben. Aztán megint összeszedte magát, meggyógyult, de pár hónap múlva újra elkapta, ez állandóan visszatérő volt.- Ha kinint kaptam, mikor a fronton voltunk, attól elmúlt - mondta, mert az erős lázcsillapító. De hát hiába, valósággal reszketett még napközben is. A kinin is csak pillanatnyilag segített, az magát a betegséget nem állította meg, de a betegnek az is könnyebbség volt. Ha volt. De ott nálunk nem volt. Volt egy német orvosunk, de hát mit tudott az is csinálni? Vakarta a kopasz fejét. Őt tiszteletben tartották az oroszok is, ha az őrséggel is valami baj volt, akkor jöttek be hozzá a lágerbe, és ha tudott, segített: de mikor tudott? Például ez a vérmérgezés: a lábam nekem több mint egy esztendeig állandóan folyott. Még 1947 nyarán se volt rendben, nem gyógyult be teljesen. Egyszer úgy meg-
