Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Merva Arnold
MERVA ARNOLC 274 - Te - azt mondja -, nem megy ez az óra.- És mi ha nem megy? Hát mit csináljak vele?- Valamit csinálj vele - azt mondja. Megnéztem, szerencsére csak a nagy rúgó volt elszakadva, de az is mindjárt a hajlításnál, a törésnél, úgyhogy azt csak rá kell akasztani egy csapra, behajlítani, és aztán nem kell összeerősíteni, a hajlástól maga tartja meg a helyet. És sikerült is: megmelegítettem egy gyertyán a rúgót, behajlítottam óvatosan, megállt ottan, rátettem.- Már az óra megy, de sietni fog - mondtam Pistának.- Ne törődj te vele, fontos hogy ketyegjen, tudják is azok, hogy mi! Aztán egyszer vacsora után, már este volt - ott korábban sötétedik, különösen télen, három órakor már sötét van -, azt mondja:- Gyere, elmegyünk egy helyre. Bemész oda, átadod az órát, és megvársz ott engem. Vaszil volt az egyik vaktyorunk, kapuőrünk, a másik meg nem tudom, az valami kaukázusi gyerek volt. A vaktyor civil foglalkozású volt, tehát nem katonasághoz tartozott, a kapuért felelt, meg foglyok kiadásért, visszatéréséért. Beleegyezett, hogy kimehetek.- Éjfélre itt leszünk, nyugodt légy! - mondta neki a Pista. El is vitt engem a helyre, bezörgött, és azt mondta, hogy hoztuk az órát, már így oroszul. Aztán kijön egy fiatal lány, de akkorra a Pista eltűnt, mutattam neki, hogy hoztuk az órát.- Hát a Sztyopa hol van? - mert Sztyopának hívták, Stefan volt, István. Az anyátok szenvedését, gondoltam magamban, és mondtam, hogy elment valahova. Hű, mint a paprika, olyan lett a lányka, hogy nem őhozzá jött a Sztyopa, hanem elment máshova! Ő tudta, hogy kihez ment. Aztán a lány kérdezte, hogy éhes-e vagyok? Hát persze hogy éhes vagyok! A fogoly mindig éhes: megettük a vacsorát, de akkor is éhesek voltunk. Mondta, hogy mindjárt, és hozott nekem tányérban káposztát - talán tányért ott náluk addig nem is láttam -, és a káposztában volt egy kis darab szalonna, csak ilyen kétujjnyi. Hát annak az ízét nem felejtem el soha, az olyan jólesett nekem! Már évek óta ilyesmikből ki voltunk esve, és nálunk nem is volt szokás, káposztában szalonnát megfőzni. Csodálatos jó íze volt. Az volt a fizetség nekem az óráért, mert lehet, hogy a lány a Sztyopának készítette, de hát az meglépett, máshova ment. Szavicsi környékén vannak falvak, és aztán a völgyekben, dombok tetején vannak úgy szanaszéjjel szórva egyedülálló házikók. Ott volt mindig reményünk, hogy valamit lehet kapni. Volt két darab késem, a lapátokból vágtam le csíkot és aztán azt kiköszörültem, szép nyelet csináltam neki, faragni mindig hajlamos voltam, elég az hozzá, hogy volt két késem, amit el kellene adni. Az őr azt mondta, hogy hozzak neki is szalonnát. Marha ember, majd éppen szalonnát fognak nekem adni! És különben is, ez már nyáron volt, legalább június lehetett akkor, mikor ez történt velem. A dombokon túl volt egy falu, mi azt szélmalmos falunak hívtuk, mivel két szélmalom volt a domb tetején, ott jó a széljárás. Gondoltam, nem megyek oda, hanem elmegyek másfelé, hátha találok valamit, valakit. Elindultam, de a két domb közötti rész lapály volt, és én nem tudtam, hogy ott már tőzegkitermelés folyt. Annál úgy van, hogy addig ásnak, addig szedik ki a tőzeget, amíg nem állnak térdig vízben, és aztán otthagyják azt a gödröt. Újat kezdnek, távolabb vagy közelebb, ahol jónak látják, ahol éppen nincsen fa. Ez olyan bozótos, fás rész volt, ahol én mentem, párhuzamosan az úttal, hogy ne
