Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Merva Arnold
Amikor odakerültek a kárpátaljaiak, hoztak valami húsznál is több lovat. És akkor a kocsisok lettek az arisztokrácia, ők voltak a legkivételezettebbek. Befogták a lovakat, aztán mentek - ahol mi talicskáztunk, ők lovakkal jártak és hordták a homokot, ilyen munkát adtak nekik. Volt egy vezetőjük, a Nagy Feri bácsi. Ungvári volt, szatócsüzlete volt, szóval vegyeskereskedése, még akkoriban minden üzlet olyan volt jóformán. Azt lehet mondani, hogy őt mint a prófétát, úgy tisztelték. Jól beszélt oroszul, mivel Ungváron azért vegyes volt a népesség, a ruszin nyelvet ismerte, a többiek vidékiek voltak. Ő volt a főkocsis, ő irányította a lovasokat. A Nagy Feri bácsival szemben nem lehetett ellentmondani. Én egyszer majdnem megjártam vele, mivel rettentő babonásak azok a kárpátaljaiak, és mindenféle kísértetőistóriákát meséltek ott. És hát én nem tudom, én távol voltam tőlük, én ugye nyugati voltam:- Lehetetlenség, már ne beszéljetek marhaságokat! Flát ezek csak nálatok, a sötét Kárpátalján léteznek. Nálunk ilyesmi nincs, nálunk nincs boszorkány! De őnáluk volt! És akkor aztán az egyik, Kiss Gabinak hívták, egy olyan tagbaszakadt gyerek, lehet, hogy idősebb volt nálam egy-két évvel, odaugrott elém:- Te azt akarod mondani, hogy a Nagy Feri bácsi hazudik?! - És már láttam szinte, hogy akkora pofont kapok, hogy a fejem elrepül.- Dehogy, nem arról volt szó, csak azt mondtam, hogy milyen különbség van. Hát én is Magyarországon élek, csak a nyugati végén, ti ott a keleti végén, nálunk nincs boszorkány, nálatok még mindig boszorkányok vannak? - Nehezen tudtam meggyőzni őket. De tényleg úgy tapasztaltam, még általában mindig úgy éreztem, hogy minél keletebbre megyünk, annál lejjebb lépünk bizonyos dolgokban. Aztán a lovak azon a télen mind elpusztultak. Az oroszok rengeteg lovat vittek ki tőlünk a Szovjetunióba, és ott egy éven belül mind elpusztultak. Rühességgel kezdődött, lesoványodtak, mert enni se kaptak szerencsétlenek. Szénát ugyan kaszáltak nekik, de tiszta szénával még a lovat se lehet fenntartani. Az istálló a lágeren kívül volt, mentek ki büszkén, »megyünk itatni a lovakat«. Tavaszra már nem volt mit itatni. Az oroszoknak azok a gubancos alacsony lovaik voltak, nem mondom, hogy mind megmaradtak, de azok jobban bírták, megszokták azt a telet. Mi nem bántuk, ha pusztultak a lovak - amit lehetett, megettünk belőlük. Le lettek nyúzva, a tiszta húst a konyhára, és megfőzték. Nem számították bele semmibe, az csak olyan többlet volt a kosztunkhoz. Mert húst amúgy nem kaptunk. Az ellátásunk elég vacak volt, de azért volt. Papíron volt az ellátásban például olyan, hogy hetente kellett kapnunk tíz-tizenöt deka halat, kéthetente tizenöt deka cukrot, sőt, kellett kapni fél deka fehér lisztet naponta. Erre fel az orvosnő, a Derkácsnak a felesége egy új ötlettel lepett meg, hogy azt a lisztet meg kell erjeszteni vízben, és az kiváló étvágygerjesztő. Hát ki a jó istennek kell itt étvágygerjesztő? Étvágy van, csak enni legyen! Ő volt az orvosnő, hát ő dirigált a dolgokban. 1947-ben valahogy megtudtuk azt is, hogy mikor lesz a húsvét. De az is bajos volt, mert ott össze-vissza számolták, a lengyelek a gregorián naptár szerint, az oroszok a julián naptár szerint számítottak, a különbség az tizenhárom nap. Fent, Moszkvában már gregorián naptár volt érvényben, de az ortodox vallás a juliánt tartja, tehát az oroszok nem tudtak hova lenni, hogy kinek higgyenek, a miniszterelnöküknek, vagy a pátriárkának. Mert ha a pátriárka azt mondta, hogy julián naptár, hiába mondtak mást az orosz hivatalok, alul a nép között csak a julián naptár volt a szent. Már valahogy már-
