Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)

Merva Arnold

együtt voltak, együtt dolgozgattak. Ferenc is megkapja a levelet, odamegy, átveszi, szinte reszketett a keze. Kibontja ott a Géza mellett, elhalványul, összecsuklott. Géza elkapta:- Mi van Ferenc, mi történt?- Olvasd el.

Az volt benne, hogy »Kedves Ferenc, a leveledet megkaptam, de rossz helyre ment, ne haragudj, én már nem lakok ott - valahol az Alföldön, valamilyen kiskunsági tanyán lakott akkor -, mert neked a holthíredet hozták, és a menekülő katonák közül megismerkedtem eggyel, és most már itt lakom. Fia akarsz, keress fel majd ha hazajössz.« Ilyenek is voltak.

Nem voltam már teljes eszetlen fiatal gyerek, akkor már huszonkettedig évemben voltam, de talán akkor gondoltam először, akkor éreztem át azt, hogy nem nekünk a legnehezebb. Mi, fiatalok ezt valahogy átéljük, hisz még a legtöbbünk, a velem egyidősek közül, független volt. Volt családunk, de azok a szüléink voltak, nem saját családunk volt. De volt, aki három, négy gyereket hagyott itthon, meg a feleségét, és most már évek óta nem tud róluk, hogy élnek-e, halnak-e, mi van velük, érdemes neki még élni egyáltalán? Még az előtt is ott állt az élet, harminc-harmincöt éves korában ott hagyta őket, és három, négy éven keresztül semmit a világon nem tudott róluk. Flogy mit éltek át azok az emberek? Mi, fiatalok ettől mentesítve voltunk, még nem voltunk benne igazán az életben. De akiket az életük derekán ért ez a törés, azok hányszor kérdezték: és miért volt ez az egész? Mire? És miért éppen mi voltunk azok a bűnösök, akiknek szenvedni kell ezt? Miért nem azok szenvednek, akik ezt csinálták? Sok emberben felébredt ez a gondolat. Épp úgy, mint most is a hőbörgőkre azt mondaná az ember, te csak beszélsz, beszélsz, és nem gondolsz a következményekre. Mi lesz akkor, hogyha nem úgy lesz? Mert nagyon valószínű, hogy nem úgy lesz, ahogy te gondolod. Mikor például az Unió létrejött, és mi is beléptünk, én isten bizony úgy éreztem, hogy fellélegezhetek, mert talán az utódaim megmenekülhetnek még egy olyan dologtól, amiben mi részt vettünk. Akarva, akaratlanul, de a következményeit mi ittuk meg. És amikor hazajöttünk, itt jegyes világ volt, semmihez nem lehetett hozzájutni, jegyre volt a kenyér, jegyre volt a zokni, még az ing is. Kaptuk azt az úgynevezett bodyt, pontokat, évente adtak valami százhúszat belőle, de ha abból az ember akart venni egy cipőt, arra elment negyven body, és akkor aztán gazdálkodj most belőle úgy, hogy legyen ágynemű, legyen fehérnemű, legyen ruha, mert már leszakad rólad. Flát kellett ez? Kinek kellett ez? Ezeket a háborús éveket úgy kivették az életünkből, hogy az borzasztó. Telezsúfolták nyomorúsággal, mindennel, csak nem emberhez méltó élettel.

Nekem az volt a gyanúm, hogy hamarabb tudtak idehaza rólam valakik, mint édesanyám. Az volt az érzésem. A fogságban háromszor, négyszer is kikérdeztek bennünket, és aki nem beszélt nyomon, aki valamit takargatni akart, az egyszerűen belekeveredett a dolgokba, és a későbbi igazi vallatásokba is. Ezeknek a titkosrendőröknek olyan begyakorolt fogásaik voltak, amiről mi nem is álmodunk. Aki lenézte az orosz hírszolgálatot, óriásit tévedett. Óriásit. Fia semmiben se, de ebben nagyok voltak. Mert sok évszázados tapasztalataik voltak, a cárizmus alatt ugyanez ment, a szocialista rendszer csak átvette ugyanazokat a praktikákat, amiket gyakoroltak, amiben nagyok voltak, nagyok tudtak lenni. Azt a nagy birodalmat össze kellett valamiképpen tartani. Fia elküldték valakit, például Kirgíziába, és ott valamivel megbízták, annak tökéletesen megbízható, és mint az üveg, olyan átlátható embernek kellett lenni, csak olyanokra bíztak valami komoly feladatot. Mert nekik mindenkiről megvolt a

265