Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Merva Arnold
tud ellenőrözni, vagy hogy tud vigyázni rájuk? De ez volt bevezetve, ez a húsz ember állandóan kijárt. Megjegyzem, mikor a Beliusz a végén lebukott, kiderült, hogy saját zsebére dolgozott: ez a húsz ember nem volt hivatalos, nem volt sehol bevezetve, de mindig ki volt gazdálkodva. És akkor éppen én lettem a huszadik. Úristen, csúnya január végi, februári nap volt, kegyetlenül fújt a szél, nagy hideg volt. Ott állok, és mutatom neki a meztelen, csupasz lábamat, még be se volt kötve. Nem számit, nem számít, ki kell menni, és mártaszigált kifelé. Kaptam a bakancsot, csak úgy mezítláb beleléptem, kapcám se volt, zokniról szó sem volt ott, megvan a húsz ember, indulhattok. És akkor a jó húszfokos hidegben, úgy vészeltem át azt a napot. Az úton már támogattak, nem bírtam menni. Egy olyan másfél kilométernyire volt egy vasúti átjáró, azon túl visszafordultunk, és majdnem szemben a lágerrel kellett dolgozni. Ott az egész városnegyed le volt teljesen égve, itt-ott volt egy épen maradt ház benne. Valamelyik nácselnyík, parancsnok ott szemelt ki magának házhelyet. Abban a rettenetes hidegben kerítésoszlopoknak kellett gödröket ásni. Tiszta lehetetlenség volt: ha az a homokos föld megfagy, olyan, mint az üveg, hiába vágtam belé azt a pajszert, az kifordított egy kanálnyi földet, és kész. Egész nap nem csinált az ember egy vödörnyi gödröt. És hiába magyaráztuk, ez nem megy, nem megy. Megy! Davaj! Davaj, davajl Ott mindig csak a davaj, csak azt hallottuk. Aztán már a németeknek megesett rajtam a szívük. Mondták az őrnek, hogy engem engedjen be. Ott nem messze volt egy kunyhó, oda elkísért az őr, de hogy meg ne szökjek! Persze, ezzel a lábbal, meg egy bakancsban, kapca nélkül éppen a szökésen jár az eszem! Bementünk, és egy öreg nénike volt ott. Sajnált nagyon, szegénykém, odaültetett a kemence mellé, pedig csak tőzeggel tüzeltek benne, meg a törmelékkel, amit a környéken össze tudott szedni. Hozott valami rongyot a lábamra, betakargatta, és hogy az ő fiai is, mesézett, mesézett, de hát értettem is én belőle? Mindenre csak da, da, da, helyeseltem neki. Aztán mikor vége volt a munkaidőnek, értem jöttek, hogy most már megyünk be a lágerbe. És akkor az egyik német, egy olyan jóképű magas ember, borbély volt a mestersége, azt mondta az őrnek, hogy nekem ne kelljen akkorát kerülni, elmenni egész a vasúti átjáróig, átmegyünk itt ezeken a síneken és a kapu előtt megvárjuk őket. Úgy is volt. Valahogyan átmentünk a kocsik alatt, kocsik felett és vártunk ottan a lágerkapuhoz közel. Egyszer csak már jöttek ők is, és akkor mikor odaértek, egy szerzsant, szakaszvezető odajött és úgy megverte ezt a szegény németet, hogy igazán. Azt mondta, hogy ő nekem engedte meg, hogy én mehetek arra, és ő miért jött énvelem?! Miért szökött? Én úgy sajnáltam azt az embert. Most miattam, az én koldusságom miatt még kikap a másik. Ilyen marhaságok voltak. Aztán a vérmérgezés hála az istennek visszahúzódott, de több mint egy esztendeig folyt nekem a lábam. Február 17-én átvette a lágert egy hadnagy, NKVD-s volt az is, de mi úgy tapasztaltuk, hogy tisztakezű, becsületes ember. Mert az előző vezetőség mindent ellopott tőlünk, hiába kaptunk ellátást: amit lehetett, elloptak és eladtak. A végén állítólag ez a Beliusz kapott öt esztendőt, szóval ott irgalmatlanul büntették a lopásokat. De hát mindenki onnan lopott, amiben éppen benne volt. Mi az ő kezükben voltunk, tőlünk loptak. Tehát olyan ötszázhúsz embert vettek át szeptember 5-én, február 17-én százhetven, százhetvenöt embert tudtak átadni. A többit elvitték, vagy mint beteget, vagy egyszerűen ott a láger mögött a hó alá voltak bekaparva. Az szerencsésnek mondhatja magát, aki túlélte. Ha nem lettem volna fiatal, vagy valamiképpen az átlagnál szívósabb, én se maradok meg, mert akármelyik betegségembe bele lehetett volna 249
